Megjegyzések

Megjegyzések: ● A bejegyzési dátumoknak a valósághoz nincs köze, azok csak az – ábécé szerinti – sorbarendezést szolgálják.

● Az oldal folyamatos fejlesztés, bővítés alatt áll, amikor van rá időm, új személyekkel vagy a meglévők kifejtésével gyarapítom.

● A blog tartalmazni fogja néhány történelmi "főszereplő" életrajzát is (mint pl.: Bocskai, vagy még híresebbek), azonban tekintettel arra, hogy róluk úgyis számtalan kötetnyi irodalom található nyomtatott formában és neten is, valamint nekem is jóval több idő ezeket összevetni és leírni; ezért elsősorban nem ilyen személyekről fog szólni ez az oldal. Megpróbálom inkább kevésbé ismert, ám mégis nagyszerű személyek életrajzát felvázolni, akikről nehezebb is az olvasóknak máshol összefoglalva információt találni és nekem sem szükséges túl sok részletet leírnom róluk.

Akiknek az életrajza már késznek tekinthető, azok neve a jobboldali tartalomjegyzékben található.
A nevek mellett tájékoztatásképp, zárójelben, megtalálható, hogy az adott személy életrajzánál kb. hány oldalas olvasmányra számíthat az olvasó.

2011. január 5., szerda

Bocskai István


Bocskai István
1557–1606


erdélyi (és magyar) fejedelem (1605–1606)
A tizenötéves háború és a róla elnevezett Habsburg-ellenes függetlenségi harc jelentős hadvezére. Az ő nevéhez fűződik a hajdúk letelepítése, a mai Hajdúság területére.

Ifjúkora
Bocskai István Felső-Tisza-vidéki középbirtokos nemesi család sarjaként született 1557 január 1-jén, Kolozsváron. Szülei Bocskai György királyi titkár és Sulyok Krisztina. Édesanyja és édesapja révén is számos híres korabeli famíliával állt rokonságban.
Gyerekkorát elsősorban Bécsben és Prágában töltötte, ahol udvari apródként, majd nemesi testőrifjúként szolgált II.Miksa császár (magyar királyként I.Miksa) környezetében.
1576-ban tért haza Erdélybe, mikor a lengyel királlyá választott Báthori István Lengyelországba távozott és Erdély tényleges kormányzását testvérére, Báthori Kristófra bízta. Báthori Kristóf ugyanis Bocskai Erzsébetnek, Bocskai István testvérének, volt a férje; így az ifjú Bocskai közeli rokonságba került a fejedelmi családdal.
1583-ban vette feleségül Varkocs Tamás özvegyét, Hagymássy Katát; mely házassággal egyúttal újabb hatalmas bihari birtokokhoz is jutott.

A befolyásos nagybácsi
Bocskai már az 1580-as évek legelejétől Erdély főurai közé számított, mint a jövendőbeli fejedelem, Báthori Zsigmond nagybátyja, nevelője és tanácsosa. 1586-ban részt vett Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem lengyelországi temetésén is.
Báthori Zsigmond 1588-as nagykorúsításával megkezdődött a pártoskodás Erdélyben. Bocskait még gyermekkori (Bécsben és Prágában töltött) évei nevelték a Habsburg magyar király iránti feltétlen hűségre; ezért érthető módon, már a kezdetektől az úgynevezett "németes" vagy "háborús" párt egyik vezéralakja volt, aki mindvégig a törökök elleni keresztény összefogást és fellépést szorgalmazta. Az Erdélybe érkező Alfonso Carillo jezsuita atya, aki rövidesen a fejedelem egyik legfőbb tanácsadójává lépett elő, szintén Bocskai álláspontján volt és ő is sürgette a keresztény összefogást, így Erdély politikájában rövidesen meg is történt az irányváltás.
Báthori Zsigmond 1592-ben nevezte ki az oszmán-ellenes politikáját leghűségesebben támogató (és egyben befolyásoló) Bocskait váradi főkapitánnyá, ami lényegében a fejedelemség egyik legfontosabb tisztségét jelentette számára. A következő években gyakorlatilag Bocskai irányította Erdélyt, a háttérből; Báthori Zsigmond lassacskán már semmilyen lényeges kérdésben nem mert dönteni, míg ki nem kérte nagybátyja véleményét.
Bocskai igazi hatalma talán éppen akkor mutatkozott meg először, amikor Báthori Zsigmond önállóságának és határozottságának teljes hiánya is első ízben vált nyilvánvalóvá. Ugyanis Erdélyben már évek óta tartott a vita a "háborús párt" és a "békepárt" között, abban a kérdésben, hogy érdemes-e a fejedelemségnek megkockáztatni a török Portával való szembefordulást. Báthori fő bizalmasainak – köztük Bocskainak – már többször sikerült rávenni a fejedelmet, a nagy cél: az országegyesítés érdekében, a német-római császárral való összefogásra; azonban mivel ekkor még nem volt sürgős a döntés, ezért Báthori inkább mindig az egyszerűbb megoldást, a megható kibékülést választotta végül, a "békepárt" képviselőivel. Mikor azonban, 1593-ban ténylegesen is kezdetét vette a később "tizenötéves háborúnak" nevezett konfliktus, a Porta parancsot adott ki vazallusának, az erdélyi fejedelemnek, hogy nyújtson segítséget a hadjáratban. Ekkor már nem lehetett elodázni a döntést Erdélyben. Az egyértelmű volt, hogy nem harcolhat magyar magyar ellen, egy idegen hatalom szolgálatában. A "békepárt" hívei azonban továbbra sem győzték hangsúlyozni Erdély törékeny és kiszolgáltatott helyzetét, a két nagyhatalom között, és sűrűn emlékeztették a fejedelmet, hogy az Oszmán Birodalom milyen kíméletlenül megtorolná, ha Erdély szembe merne szállni vele. A tétovázás láttán morgolódó törökök és a két irányból, elkötelezetten érvelő tanácsadói kereszttüzében Báthori Zsigmond végre döntésre szánta el magát. Az erdélyi országgyűlés – a fejedelem által felvonultatott katonaság fenyegető jelenlétének köszönhetően – megszavazta a szembefordulást a Portával, ám pár héttel később a "békepártiak" érvénytelenítették a döntést. A fejedelem, érezvén, hogy uralkodóként ellehetetlenítették, lemondott és Kővár várába menekült. Ekkor vált világossá Bocskai vezető szerepe, ugyanis az új helyzetben mindenki mintha tőle várta volna a megoldást. Bocskai rövidesen Kővárba sietett és az ott összegyűlt főurak meggyőzték Báthorit, hogy visszatérjen a trónra, majd ismét katonai nyomással, megszavaztatta a törökökkel való szembeszállást. A "törökpárt" (azaz "békepárt") egyik bölcs vezéralakja, Kendy Sándor kitartott véleménye mellett és meg volt győződve róla, hogy a döntés az Erdélyi Fejedelemség vesztét okozza majd. Az pedig már a fejedelem számára is nyilvánvaló volt, hogy a "békepárt" erejét nem sikerült most sem véglegesen megtörni és a széthúzás mindvégig veszélyt jelenthet, ha nem szánja rá magát komolyabb lépésre. Ez a lépés meg is történt, egyes történetírók szerint a fejedelem és Bocskai egy hosszas, palotakerti sétája során folytatott bizalmas beszélgetését követően. A szavazás másnapján, a tanácsurak érkezése után, kürtjel tudatta a városba rendelt katonasággal és fejedelmi testőrséggel, hogy ideje teljesíteni a fejedelem parancsát: a legbefolyásosabb "törökpárti" vezetőket fogságba vetették, a fejedelem elleni lázadással vádolták, majd néhány napon belül, tárgyalás és ítélet nélkül, Kendy Sándort és társait, Kolozsvár főterén lefejezték. A "németes-"/"háborús párt" győzelme ezzel 1594-ben, végérvényessé vált. A leszámolás után a fejedelem hosszasan mentegetőzött, hogy véres döntését szükségszerűségből hozta. Bocskai célja sem az volt, hogy végezzen politikai riválisaival, hanem az, hogy a Habsburg-szövetségben megvívott győztes háború végül elhozza az országrészek újraegyesítését, ehhez pedig bizonyos kíméletlen döntéseket is meg kellett hozni, hiszen a "békepárt" szervezkedései komolyan veszélyeztethették volna a nagy cél megvalósulását.

A tizenöt éves háborúban
Végre elkezdődhettek a szövetségi tárgyalások Rudolf császárral. Az erdélyi követség élén maga Bocskai utazott Prágába, hogy előkészítse, majd lefolytassa a szerződés megkötését a fejedelem nevében. 1595 januárjában sikerült is létrehoznia a császárral a szövetséget a török szultán ellen. A szerződés ezen kívül elismerte az Erdélyi Fejedelemség függetlenségét, és sziléziai hercegségeket, valamint egy Habsburg-házbeli feleséget is biztosított Báthori Zsigmond számára.
A sikeres tárgyalások végeztével a fejedelem különleges megtiszteltetésekben részesítette a hazatérő Bocskait, aki már ezelőtt is a fejedelemség talán legfontosabb véleményalkotójának számított és a háttérből ténylegesen ő irányította az országot. Egyes tájékozottabb kívülállók számára is világos volt, hogy Bocskai saját belátása szerint kormányozza az országot.
Erdély tehát belépett a háborúba. A tavasz folyamán sikerült azt is elérni, hogy a két román vajdaság vezetője; a moldvai vajda és a havasalföldi vajda (Vitéz Mihály) felmondják a török alávetettséget és hűséget esküdjenek Báthori Zsigmondnak.
Az erdélyi támadás rövidesen megindult a Magyarország ellen vonuló oszmán hadak ellen és kezdetben sikereket is értek el a Maros mentén; így például ismét magyar kézre került Lippa és Jenő vára is. Az 1595-ös év azonban még további, dicsőséges sikereket tartogatott az erdélyiek számára.
Noha az év szeptemberének elején még nem tűnt túl kecsegtetőnek a helyzet. Színán nagyvezír szinte gond nélkül nyomult előre, elfoglalva Havasalföld szinte egészét. Az addig összegyűlt erdélyi sereg olyan csekély létszámú volt, hogy esélye sem lett volna a török seregekkel szemben és Rudolf császár is mindössze 200 lovassal tudta megsegíteni szövetségesét. Báthori Zsigmond a fenyegető helyzetben királyi és fejedelmi elődei bevált "fegyverét" vetette be: a székelyeket. Kiváltságlevélben ígérte nekik ősi szabadságjogaik visszaadását (amit még János Zsigmond vett el tőlük), amennyiben segítséget nyújtanak neki a háborúban. Korabeli források szerint 20 ezer székely fogott fegyvert és lelkesen csatlakozott a már összegyűlt sereghez, hogy ismét kivívják szabadságukat. Az egyesült erdélyi-magyar-székely-havasalföldi-moldvai hadak Bocskai István fővezérsége alatt indultak meg dél felé, és egy dicsőséges hadjárat során visszafoglalták szinte egész Havasalföldet, annak minden fontosabb városával együtt. A Bocskai István, Báthori Zsigmond és Vitéz Mihály vezette magyar-román sereg legnagyobb győzelmét azonban ez év októberében aratta Gyurgyevónál, ahol a székelyek elsöprő rohamának nem tudott ellenállni Szinán serege, és rövidesen vert hada maradékaival kellett a fővezírnek hazamenekülnie a birodalomba.
1596 elején azonban mindjárt kezdődtek a bajok. A feleségével való találkozásokat mindenáron kerülni akaró Báthori Zsigmond, Carillo atyával Prágába utazott, hogy ott a hadjárat folytatásáról tárgyaljanak. Előtte a fejedelem elkövetett egy súlyos hibát: a hadjárat idejére visszaadott kiváltságaikat ismét megvonta a székelyektől. Így a kötelességüket becsületesen teljesítő, háborúból hazatérő székely katonák ismét ugyanabba a nyomorúságos jobbágyi sorba csúsztak vissza, mint amiből egy fél évvel korábban indultak. Az elégedetlenség végül pattanásig feszült, majd lázadás robbant ki az elkeseredett közszékelyek körében. A fejedelem távollétében kormányzó Bocskai gyors és kegyetlen lépéssel kívánt úrrá lenni a helyzeten. A szabadságukért fegyvert fogott közszékelyek lázadását tömeges kivégzésekkel fojtotta vérbe. A szomorú és kegyetlen megtorlás "véres farsang" néven vonult be a történelembe.
Időközben a katonai helyzet is lassan kedvezőtlenre fordult. Báthori fejedelem sikertelenül próbálkozott Temesvár elfoglalásával, a nagyszabású oszmán ellentámadás során Eger vára is török kézre került, majd október végén, az Erdélyi Fejedelemség, a Magyar Királyság és a Német-római Birodalom egyesített serege súlyos vereséget szenvedett a szultáni hadaktól, a háború egyik legnagyobb összecsapásában, Mezőkeresztesnél.
A vereségek, valamint a homoszexualitása vagy impotenciát eredményező nemi betegsége (nem tudni biztosra, hogy a kettő közül melyik lehetett igaz) következtében zátonyra futott házassága teljesen felzaklatta, az amúgyis ingatag lelkületű Báthori Zsigmondot. Válni akart. Mivel a válást azonban rajta kívül senki nem akarta Erdélyben (annak politikai következményei miatt), ezért mindenki próbálta húzni az időt, lebeszélni róla a fejedelmet és kivárni a végeredményt. A fejedelem azonban kezelhetetlen volt. 1597 januárjában, miután még egyszer kedvesen elbúcsúzott feleségétől (akitől máskor meg alkalmanként dührohamot kapott) Prágába indult, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket a válás érdekében; valamint, hogy megegyezzen Rudolf császárral, az erdélyi trónról, a császár javára történő lemondásában. Ekkor már Bocskai is támogatta tervében, enyhén "megzavarodott" unokaöccsét. A tárgyalások jó ideig eredménytelenül folytak, már csak azért is, mert Zsigmond szinte minden nap változtatott picit az elképzelésein. Végül mégis sikerült megegyezni a hatalomátvétel feltételeiben és Zsigmond 1598 tavaszán újból lemondott.

Csalódás és balsors
Az Erdély kormányzójának kinevezett Miksa főherceg azonban nem érkezett meg, a hatalomátvételt – elvileg – felügyelő császári biztosok nevében pedig inkább csak visszaélések történtek. A különféle kinevezések során az is egyértelművé vált, hogy Bocskait mellőzni próbálják a hatalom új birtokosai. Bár a császár neki köszönhette Erdély "megszerzését", Bocskait mégis megfosztották váradi kapitányságától is. Közben török csapatok mozgolódtak Erdély határán és be-betörtek a fejedelemségbe. Bocskai ekkor kezdett rájönni, hogy hiába valósult meg az ország újraegyesítése, hiába tett meg mindent ennek érdekében; mert az emberkerülő, beteg, főleg csak alkímiával, "mágiával", csillagászattal, asztrológiával és művészetekkel foglalkozó, államigazgatást és politikát csak mellékesen, de önkényesen kezelő Rudolf császár nem éppen a legalkalmasabb az újraegyesített ország irányítására és ebből az új helyzetből a magyarságnak nemhogy előnye nem volt, de csak kára származhatott belőle.
Visszahívta hát Sziléziából búsuló, elhatározását megbánó unokaöccsét, közben pedig maga mellé állította a Szászsebesen táborozó erdélyi katonaságot. Hadseregével azonnal a hazaérkező Báthori mellé állt, akit augusztus vége felé, Bocskai segítségével, ismét fejedelemmé választottak.
A régi-új fejedelem, mindenki meglepetésére, elhalmozta szeretetével feleségét (persze "komolyabb" dolog ezután sem történt), egy teljesen boldog pár képét mutatták. Csak Rudolf császár volt felháborodva az ide-oda hatalomátvételeken és - átadásokon. Az ő lecsillapításának feladata ismét Bocskaira hárult, aki levélírással és Prágába utazással igyekezett megmagyarázni és elfogadtatni az állapotokat a császárral.
Közben a törökök megtámadták "Erdély kapuját", Váradot. Nyáry Pál és katonái azonban hősiesen állták a hosszú ostromot, így Várad megmenekült, ám felhívta Bocskai figyelmét is arra, hogy ajánlatos lenne a Portával legalább ideiglenesen fegyverszünetet kötni.
Míg Bocskai a helyzet normalizálásán munkálkodott, addig a kiszámíthatatlan Báthori ismét fordított egyet az események menetén. Hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthori András bíborost, és alig egy évvel előző lemondása után, Báthori Zsigmond harmadszor is lemondott a fejedelmi trónról, ezúttal unokatestvére javára.
A híresen Habsburg-ellenes Báthori András trónralépése igencsak összekuszálta Prágában is a dolgokat. Senki nem értette, mi folyik Erdélyben. Bocskai hazasietett, hogy személyesen találkozzon az új fejedelemmel és tájékozódjon annak elképzelései felől. Ellentétük azonban kibékíthetetlennek bizonyult. Báthori András rövidesen hűtlenségi pert is indított az általa Habsburg-pártinak "a császár kiszolgálójának" tartott Bocskai ellen és elkoboztatta erdélyi birtokait.
Bocskai, akit közben hazaárulásért az országgyűlés elé idéztek, nem hagyhatta annyiban a dolgot; fegyverkezni kezdett az új fejedelem ellen. Mielőtt azonban akár harcot indított volna, akár megjelent volna bírái előtt; az Erdély nehéz helyzetét kihasználó Vizét Mihály havasalföldi vajda ismét fordított egy nagyot az események menetén. Fegyverrel tört a fejedelemségre és ügyesen kihasználta annak belső ellentéteit. A Báthoriakat általában gyűlölő, a császár által lefizetett, Mihály által pedig szabadságjogaik visszaadásával kecsegtetett székelyeket sikerült nagyrészt maga mellé állítania. A szászokat pedig Habsburg-pártiságát hangoztatva sikerült Mihálynak felsorakoztatnia maga mögött. Ilyen formán összegyűjtött hadával 1599 októberében, Sellenberknél legyőzte Báthori András sebtében összeszedett seregét; a havasokban menekülő bíboros-fejedelmet pedig egy ráismerő székely legény baltával agyonütötte.
Bocskai egy ideig még remélte, hogy a császár nevében Báthorit legyőző Mihály vajda "kötelességét" teljesítve, távozik Erdélyből. Vitéz Mihálynak persze eszében sem volt távozni. Erdélyt a saját országának tekintette és a császár helytartójának címezte magát. Nemsokára Moldvát is elfoglalta, így a nemrég még szövetségesek után kutató, szorult helyzetű Mihály egyszerre három ország uralkodója lett. (Éppen emiatt lett a románok nagy nemzeti hőse, [tényleges, román nevén: Mihai Viteazul] noha amiért leginkább tisztelik, az valójában sosem valósult meg: a három országot nem egyesítette soha, afféle "elő-romániává".) Mi több, az Erdélybe leginkább csak hataloméhsége által vezérelt Vitéz Mihály csak egyre inkább elpofátlanodott, aljasságban nem ismert határt. A székelyeket egy hamis kiváltságlevéllel "lerázta", ő maga pedig az erdélyi fejedelmek kincseinek tömegét magára aggatva, sétálgatott pökhendien a gyulafehérvári palotában. A tradíciókat, magyar emlékeket nem tisztelte; amit megunt, azt kidobta. A magyar vezetők zömét elűzte, helyükre saját, havasalföldi bojárjait ültette. Rendet tartani nem tudott katonái közt sem. Mindennapossá váltak a fosztogatások, erőszakoskodások. A magyar nemesek birtokait szintén katonáival dúlatta föl. És mintha mindez még mindig nem lenne elég, parancslevélben felszólította Bocskait is, hogy nyújtson neki segítséget az erdélyi várak elfoglalásához. Itt már Bocskai is kiakadt, pedig ő mindeddig türelmesen várta, hogy Mihály hátha megelégszik a zsákmánnyal. Megtagadta tehát a vajda parancsát, aki büntetésül katonáival dúlatta fel birtokait. A viszony köztük – érthető módon – igencsak feszültté vált ezután. Bocskai, Prágába írott leveleiben, nem győzte szidalmazni a "gyalázatos, garázdálkodó" Mihály vajdát; amit a császári udvarban meglepetéssel fogadtak, hiszen ők úgy hitték, hogy Vitéz Mihály csak jót tett Erdéllyel és Bocskaival. Meg is üzenték neki, hogy jobban tenné, "ha nem bonyolódna bele e zűrös helyzetben, az uralkodó és a vajda elleni szervezkedésekbe". Mikor aztán mégis méltóztattak császári megfigyelőket küldeni Erdélybe, be kellett látniuk, hogy a kaotikus állapotok, amikről Bocskai írt, valóban igazak. Vitéz Mihály őket, és az általuk képviselt császárt is semmibe véve, folytatta Erdély kifosztását. Az erdélyi nemesség végül Csáky István vezetésével fogott fegyvert a zsarnoki Mihály ellen, azonban mivel seregüket nem ítélték elég erősnek, végső elkeseredettségükben a császári hadvezérhez, Giorgio Bastához fordultak segítségért. 1600. szeptember 18-án, a Habsburg zsoldosvezér serege és az erdélyi magyarok közösen, Miriszlónál súlyos vereséget mértek Vitéz Mihályra, akinek ezután távoznia kellett a fejedelemségből.
Sajnos Erdélyre ezután sem köszöntöttek szebb idők, sőt, a szenvedések "legjava" csak ezután következett. Basta a bécsi udvarból érkező parancsnak – mely arra utasította, hogy mutasson elrettentő példát és keltsen félelmet – készségesen tett eleget. Katonái a kegyetlenkedések, fosztogatások, pusztítások és erőszakoskodások terén még a havasalföldi hadakat is felülmúlták. Erdélyben megszűnt a törvény és csak Basta generális akarata és katonáinak állati brutalitása szabta meg a "rendet". Olyan borzalmas állapotok lettek úrrá Erdélyen a császári helytartó irányítása alatt, amit sokan azelőtt elképzelni sem tudtak volna. A rengeteg szenvedés elől sokan a vadonba, sokan pedig Moldvába menekültek.
Bocskai sorsa sem fordult jóra. Basta ugyanúgy ellenségének tekintette, mint Mihály vajda vagy az erdélyi urak és a nép többsége, akik egykori nagy hatalmáért és azért gyűlölték, mert úgy vélték, hogy mindezt a sok bajt és szenvedést ő hozta rájuk. Novemberben, a lécfalvi országgyűlés elkobozta maradék birtokait is. Bocskai ezután megmaradt szentjobbi várába húzódott vissza és sikertelenül próbálta a császári udvarnál elintézni elvett javainak visszaszerzését.
Közben végleg összeomlottak a Báthori Zsigmond és Mária Krisztierna házasságához fűződő birodalmi reménységek is. 1599-ben a pár örökre búcsút mondott egymásnak, a pápai kúria is könnyen kimondhatta a válást, mivel a házasságot nem hálták el (ezt szobalányok is tanúsították).
Erdély népe iszonyú helyzetében ráébredt, hogy még a pazarló, szerencsétlen Báthori Zsigmond uralma is ezerszer jobb volt, mint Basta rémuralma; ezért Székely Mózes székely hadvezér felkereste a külföldön tartózkodó Báthorit, hogy megpróbálja rávenni visszatérésre. Nem kellett őt sokat noszogatni, mert maga is erősen fontolgatta már az újabb visszatérést. El is szalajtotta egy küldöttjét Bocskaihoz, hogy érdeklődjön nála visszatérésének esélyeiről. Csakhogy Bocskainak már elege volt minden kalamajkából, ezért szeretett most volna kimaradni minden gyanús szervezkedésből, és Báthori küldöttjét inkább átadta a Habsburg-párti Nyáry Pálnak. Ezzel viszont akaratlanul is nagy botrányt robbantott ki. Épp az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna; azonnal összeesküvéssel vádolták meg és vizsgálatot indítottak ellene. Végül megunva a rágalmazásokat és személyét ért támadásokat, Bocskai 1601 januárjának elején önszántából Prágába utazott, hogy tisztázza önmagát.
A császári udvarban nem sokat törődtek Bocskai ügyeivel, viszont úgy voltak vele, hogy amíg Prágában van, addig sem okozhat valamiféle galibát Erdélyben, ezért megtiltották neki, hogy elhagyja a várost. Tömlöcbe bár nem vetették, azonban birtokai visszaszerzését sem tudta elintézni és a városból sem mozdulhatott ki. Bocskai István közel két évig "élvezte" a császár "vendégszeretetét"...
Végül 1602 végén térhetett haza szentjobbi birtokára, kiábrándultan, csalódottan. Nemsokára felesége is meghalt, ő pedig szomorúan értesült Erdély megpróbáltatásairól és kilátástalan szabadságharcáról.
Ugyanis Erdélyben közben zajlottak az események. Báthori Zsigmond 1601 tavaszán ismét hazatért és április elején újból fejedelemmé választották. Uralma azonban nem tarthatott túl sokáig. Vitéz Mihály vajdának ismét sikerült kimagyaráznia és behízelegnie magát a császári udvarnál; így a Habsburg-hadakat irányító Bastával együtt léphetett fel a visszatérő fejedelem ellen.
A legjelentősebb ütközetre 1601. augusztus 3-án került sor, Goroszlónál. Báthori elkeseredetten küzdő csapatait, akiket Székely Mózes és Csáky István vezetett, tönkreverte Giorgio Basta és Vitéz Mihály egyesített serege. Maga Báthori, a csata után Moldvába menekült. Kis elégtétel legalább jutott a magyarságnak is: Basta a csata után nem sokkal, a feleslegessé váló és megbízhatatlan szövetségesét, Vitéz Mihályt, – jellemzően Habsburg-módszerrel – saját vallon zsoldosaival gyilkoltatta meg.
Szeptemberben Báthori újfent visszatért és bevonult "fejedelemségébe". A változatosság kedvéért azonban, ezúttal új szövetséges bukkant fel (ami persze nem Báthori érdeme volt). Rövidesen megérkezett az ahdnáme az Oszmán Birodalomból, mely támogatást ígért a fejedelemnek. Sőt, az év végén, Báthori adománylevélben adta vissza a közszékelyek szabadságait is, ettől remélve, hogy a Báthori-gyűlölő székelyek ismét melléállnak majd. A császári zsoldosok tulajdonsága viszont az, hogy míg a kincstár nem üres, addig ők mindig pótolhatóak. Így, Báthori szegény hadserege lassacskán felőrlődött, a török segítséget hiába várva, Basta fizetett katonái ellenében. (Érdekesség, hogy ekkoriban állt át John Smith kapitány, angol utazó, csapatával együtt, Székely Mózesék hadához.) Miután Báthori legfőbb hadvezére, Székely Mózes is vereséget szenvedett Tövisnél, az elkedvetlenedett fejedelem belement az udvar (Basta által képviselt) ajánlatába és a "szokásos" sziléziai hercegségekért, valamint évjáradékért cserébe, 1602 nyarán negyedszer – és ezúttal utoljára – is lemondott Erdély trónjáról, és örökre távozott a fejedelemségből.
Az irtózatos állapotok Erdélyben tovább folytatódtak. Az emberek és földi javaik borzalmas veszteségeket szenvedtek. Az országban éhínség tombolt, az igavonó állatok pedig jóformán kipusztultak. Helyettük az emberek gyakran magukat fogták az igába; innen jön a „Basta szekere” kifejezés, ami tükrözi az erdélyi emberek akkori sanyarú sorsát és kiszolgáltatottságát.
Az erdélyi nép nyomorúságos helyzetébe Székely Mózes nem volt hajlandó beletörődni. Bethlen Gáborral és más, még reménykedő erdélyi magyarokkal együtt, megszervezte Erdély felszabadítását és elnyerte hozzá a török szultán támogatását is. 1603 márciusában Székely Mózes meg is indította ellenállási mozgalmát és seregei a tavasz folyamán sorozatos sikereket értek el, lassan egyre jobban kiszorítva Basta hadait Erdélyből. Május elején, Gyulafehérvár visszafoglalása után, hivatalosan is erdélyi fejedelemmé kiáltották ki Székely Mózest (bár lényegében már áprilisban megválasztották), Erdély történetének egyetlen székely fejedelmét.
A következő közel két hónap folyamán Székely Mózes Erdély szinte egész területéről kiűzte Basta zsoldosait. A fejedelemség újjáépítését azonban sajnos már nem tudta megkezdeni, ugyanis a Habsburg-udvar által megbízott Radu havasalföldi vajda rátámadott az épp’ csak felszabadult Erdélyre. Román hadait erősítették az általa fellázított kisebb erdélyi csapatok is. Seregével hamarosan lecsapott Székely Mózes Brassó melletti táborára és egy véres csatában vereséget mért rá. A kegyetlen harcban életét vesztette az erdélyi hadsereg színe-java és maga Székely Mózes is.
A megtorlásra szomjazó Basta visszatért Erdélybe, zsoldosai pedig az eddigieket is meghaladó mértékű gyilkolást és kegyetlen pusztítást csaptak. A zsoldosvezér a történtekért kizárólag az erdélyieket tette felelőssé. A nép nyomorba taszítása és sanyargatása mellett, a nemesség vagyonának jelentős részét is elkoboztatta és protestáns vallás gyakorlását is korlátozta (a vallási toleranciájáról oly híres Erdélyben!). A pusztulás és elkeseredés a túlélők közül is sokakat távozásra kényszerített, ezzel tovább rontva Erdély etnikai viszonyait is.

A Bocskai-szabadságharc
A szintén Habsburg-uralom alatt álló királyi Magyarországon sem volt sokkal kedvezőbb a helyzet. A háborúkban eladósodott császári udvar aljas eszközökhöz nyúlt.
Először azzal a pofátlan hazugsággal vádolták meg a magyar nemességet, még bőven a háború közepén, hogy azok nem veszik ki kellőképpen a részüket a török elleni harcból. Majd pénzszerzési szándékkal, fiskális perek sorát indították el magyar főurak ellen. Ezek többnyire felségsértés címén történő koncepciós perek voltak, melyek egyértelmű célja a vádlott vagyonának megszerzése volt. Mindezek mellett egyre erőszakosabb rekatolizációba kezdett a Habsburg-udvar, hiszen ez újabb lehetőséget adhatott vagyonok elkobzására. A számtalan sérelem tetejébe, utolsó cseppként, Rudolf császár kihirdette a szólás- és vallásszabadságot súlyosan sértő, nyíltan abszolutista, oktrojált törvénypontját. Ennek értelmében vallási kérdésekről még csak vitázni sem lehetett országgyűléseken; így lehetetlenné vált, hogy a protestánsok számára kedvezőbb helyzet jöhessen létre.
A prágai fogságából hazatért és birtokai visszaszerzésére irányuló hasztalan próbálkozásaiba belefáradt Bocskai István tudomást szerzett róla, hogy ő a következő kiszemeltje az udvar koholt felségsértési pereinek.
A sok csalódás és az udvartól elszenvedett számtalan sérelem végül kikezdte Bocskai Habsburg-hűségét is. Immár megbizonyosodhatott felőle, hogy a Habsburg uralkodó alkalmatlan az ország újraegyesítésére, gyenge próbálkozásai és érdektelensége pedig nyomorba taszította Erdélyt és a magyarságot. Elkezdett hát óvatosan, titokban „tapogatózni” a török Porta felé. Levelezésbe kezdett a törökökhöz menekült erdélyi emigránsokkal, főleg azok lényegi vezetőjével, Bethlen Gáborral. Bethlen egy Habsburg-ellenes felkelés szervezésére bíztatta és török támogatást ígért cserébe. 1604 nyarán azonban a császár váratlanul visszaadta Bocskai birtokainak nagy részét, ami némileg elbizonytalanította őt és megszakította a tárgyalásokat a törökökkel és a magyar bujdosókkal. A császári parancsnak egyébként meglehetősen nehéz volt érvényt szerezni, mert sokan csak megvesztegetés árán voltak hajlandóak visszaadni Bocskainak egykori birtokait.
Hogy ezután pontosan hogy alakultak az események, arról némileg eltérő álláspontok léteznek.
Annyi bizonyos, hogy az oszmánoknál bujdosó magyar hazafiak továbbra is Bocskait látták volna legszívesebben az Erdélyi Fejedelemség trónján, és továbbra is őt tartották a legalkalmasabbnak egy esetleges ellenállási mozgalom vezetésére.
Források szólnak arról is, hogy Barbiano Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány egy meglehetősen nagy összeget kért kölcsön Bocskaitól, miután azonban ő visszautasította a kérést, a főkapitány katonáival tört rá Bocskai bihari birtokaira.
Közben újabb levelek érkeztek Bethlen Gábortól, aki rendületlenül győzködte Bocskait, hogy álljon végveszedelemben lévő nemzete, a tönkretett magyarság élére és űzze ki a Habsburg-zsoldosokat Magyarország földjéről. Az év őszén Erdélybe látogató Bocskai maga is keserűen tapasztalta a füstölgő romokban álló, kivéreztetett egykori fejedelemség láttán, hogy régi törekvése teljesen kudarcot vallott. Erdély nem maradhat tovább Rudolf császár és Basta zsarnoki uralma alatt!
Sokak szerint ez volt az utolsó lökés, hogy Bocskai meghozza végső döntését és szembeforduljon a császárral. Egyesek szerint még ezután is bizonytalankodott. A lényeg, hogy megkezdte a szervezését a közelgő felkelésnek, leveleket váltott Bethlennel, számba vette, hogy kikre számíthat a harc során. A régi, „német-párti” és „török-párti” megosztottság immár jelentéktelenné vált; a nemzet készen állt, hogy a közös célért való egyesülés útjára lépjen.
Az események pontos alakulásával kapcsolatos bizonytalanság igazából itt következik, ugyanis eltérő történetek léteznek arról, hogy a csöndes szervezkedés miként alakult át nyílt, fegyveres harccá.
Az egyik verzió szerint egy császári kapitány, a bujdosókon való rajtaütés során, rábukkant Bethlen és Bocskai egyik levelének másolatára; a rég várt bizonyítékra Bocskai ellen. Más elbeszélések szerint Bethlen szándékosan robbantotta ki a fegyveres konfliktust. Az egyik ilyen elképzelés szerint csupán elhitette Bocskaival, hogy levelezésük Belgiojoso kezébe került; ezt pedig azért tette, mert megrémült Bocskai tétovázásától, aki – a történetnek ez a verziója szerint – továbbra is bizonytalan volt, hogy nyíltan szembe merjen-e szállni a Habsburg-hatalommal. A másik – talán legnépszerűbb – változat szerint pedig, a hosszas diplomáciai és katonai előkészületeket megunó Bethlen úgy döntött, hogy ad egy kis löketet az események menetének és szándékosan a császáriak kezébe jutatta Bocskaival való levelezésük egy példányát.
Akárhogyis történt, az eredmény mindenesetre biztos. Bocskait belesodorták a háborúba az őt vezetőként látni akaró bujdosók. Nem várta meg a császári udvar reakcióját (ha valóban lelepleződött egyáltalán) és nem is futamodott meg a kihívás elől, noha ekkor még menekülhetett volna. Sürgősen felvette a kapcsolatot mindenkivel, akitől segítséget remélhetett.
A „Bocskai-szabadságharc” kitörésének okaiként elsősorban három fő indokot szokás megjelölni. Az egyik ilyen ok, a magyar nemesek elleni, koholt vádakon alapuló fiskális perek sorozata volt. A másik, az udvar által gyakorolt erőszakos ellenreformációs politika, a protestánsokat ért igazságtalan atrocitások. A harmadik pedig Rudolf császár oktrojált törvénypontja, ami azért számítható külön indoknak, mert nemcsak a protestáns-ellenes állapotokat rögzítette, de maga az „elv”, hogy a császár önkényesen, utólag odahamisítson egy törvénypontot, ami a vitatkozás szabadságát is sérti; az elfogadhatatlan volt. De ha utóbbi kettőt egybe is vesszük, mint a szabadság korlátozásának indokait, akkor is találunk egy harmadik okot; mégpedig Basta iszonyatos kegyetlenkedéseit.
Ezen okok miatt állt fokozatosan Bocskai mellé a bujdosókon kívül a tizenötéves háború pusztításaitól meggyötört és elkeseredett lakosság – különösen Erdély megnyomorított népe –, az üldözött protestánsok, az udvar által perbe fogott nemesek és a hajdúk is. És így szélesedett Bocskai küzdelme igazi szabadságharccá – mégha a mozgalom szabadságharc-voltát időnként meg is kérdőjelezik egyesek –; a háborútól sújtott lakosság, az elnyomott protestánsok és minden Habsburg-önkénnyel szembeszálló ember szabadságharcává.

A történet folytatása előtt azonban, álljunk meg egy pillanatra tisztázni, kik is voltak azok a hajdúk? A hajdúk eredetileg Magyarországon, a XV.század végétől fellendülő (szürke)szarvasmarha-kivitel révén létrejött, marhahajtásból élő, fegyveres jobbágyok voltak. A nagy távolságok, rablótámadások elleni védekezések és a puszta zord körülményei megedzették ezeket az embereket és egyúttal kíméletlenné tették őket. A török háborúk idején a portyázások, martalóc-támadások következtében földönfutóvá lett kisnemesek, elbocsátott végvári vitézek, meggyötört jobbágyok és bűnözők is csatlakoztak hozzájuk. Így a hajdúk a XVI.század közepére egy egészen sajátos katonai-társadalmi réteggé váltak, akiket fegyverforgatásban való jártasságuk és szívósságuk miatt előszeretettel fogadtak föl zsoldért vagy zsákmányért, általában egy-egy hadjárat idejére. Voltak azonban olyanok is, akik magánföldesúri csapatokban szolgáltak vagy éppen végvári vitézzé váltak. Mindenesetre pénzért bárkit hajlandóak voltak szolgálni és így fosztogatásaikkal, kegyetlenkedéseikkel sajnos sokszor a magyar lakosság életét is megkeserítették. A főként rongyos, szegény marhahajtókból álló hajdúk vezetőiket általában maguk közül választották. Eleinte gyalogosként, majd a XVI.század végétől már néhányan lovasként is harcoltak. Jellemző fegyvereik a fokos és a puska voltak, alkalmanként a szablya is. A tizenötéves háború alatt – éppen a kézi lőfegyverek mesteri szintű kezelése miatt – nagy számban alkalmaztak hajdúkat a császári hadseregben. Érdekes viszont, hogy a kopja és lándzsa használatától annyira irtóztak a hajdúk, hogy arra még erőszakkal sem lehetett rávenni, rászoktatni őket. Ez az ütőképes haderő, a hajdúság volt tehát az, melyet Bocskainak sikerült megnyernie és mely szabadságharcának végül legfőbb erejét adta.
Történetünkben ott tartottunk, hogy Bocskai belesodródott egy kibontakozó felkelésbe és szervezni kezdte a fegyveres harcot. Az a bizonyos levél akár eljutott a császáriakhoz, akár nem, Belgiojoso mindenesetre ekkor még nem tudott róla és így, „gyanútlanul” rendelte Bocskait rakamazi táborába egy tanácskozásra, ahol a törökök elleni harc lett volna a téma. Bocskai azonban nem tudhatta, hogy ez a „megbeszélés” nem csak egy csapda-e, aminek az ő foglyul ejtése a valódi célja. Ezért hát mindenféle betegségeire hivatkozva, Sólyomkő várába visszahúzódva, távol maradt a megbeszéléstől. Belgiojoso azonban megfenyegette, hogy akár erőszakkal is Rakamazra viteti, ha nem hajlandó önszántából útra kelni.
Bocskai magához hívatta két fő várának – Kereki (ma Nagykereki) és Szentjobb – kapitányait, Örvéndy Pált és Székely Ferencet, hogy tanácsot kérjen tőlük és kiadja utasításait. Közben a bujdosók is török katonai támogatásról biztosították. Az oszmán seregek jelentős részének a birodalom keleti részén való lekötöttsége miatt azonban, Bocskai nem bízott jelentős török segítségben és különben sem akart túlságosan az oszmánok segítségének függésébe kerülni; ezért saját sereget próbált toborozni. Ekkor fordult a hajdúkhoz, ami nemsokára kiváló megoldásnak bizonyult. Pénzt, földet és letelepítést ígért a Biharban kóborló hajdúknak, sőt, a császári szolgálatban álló hajdúk egy jelentős részét is sikerült maga mellé állítania. E sikerében nagy szerepe volt Örvéndy Pálnak, aki Bocskai üzenetét közvetítve ráébresztette a hajdúkat hazájuk végveszedelemben való forgására és felélesztette bennük a már csak pislákoló magyar nemzeti öntudatot, így győzve meg őket, hogy a magyar szabadságharc oldalán a helyük. Még éppen időben fogadta föl Egry István hajdúkapitány köleséri hajdúit, mert a felkelésről tudomást szerző Concini váradi alkapitány megindította támadását Bocskai birtokai ellen.
Közben a szentjobbi vár kapitánya – bár sokat köszönhetett Bocskainak, a császár iránti hűségét még fontosabbnak tartotta – titokban Szentjobbra kérette Concinit és seregét, és harc nélkül átadta nekik a várat. „Fényes katonai sikerén” felbuzdulva, Concini már fordult is nyugat felé, hogy Bocskai másik fontos erősségét, Kerekit is elfoglalja.
Ez a vállalkozása viszont csúfos kudarcot vallott. A Kereki felé gyanútlanul menetelő császáriakra váratlanul lecsaptak Bocskai lesből támadó hajdúi és szétverték a zsoldosok egy részét. Bár a sereg maradéka megkísérelte Kerekit elfoglalni, azonban az azóta odahívott hajdúk segítségével, Örvéndy sikerrel verte vissza az ostromlókat.
Így kezdődött tehát a Bocskai vezette szabadságharc, melynek fő erejét bár a hajdúság adta, azonban nem lehetett volna ily sikeres, ha nem csatlakozik hozzá szinte egységesen a súlyos háborús vérveszteségtől és szenvedésektől meggyötört magyar lakosság. Hogy a protestáns (vagy csak egyszerűen az udvarral szembekerült) nemesektől kezdve, egészen a fosztogató hajdúkig, sikerült ezt a számos társadalmi rétegből kikerült „társaságot” összefogni egy egységes „nemzeti hadsereggé”, az Bocskai tehetségének volt köszönhető. Ő volt az, aki szót tudott érteni bármelyik réteg képviselőivel és lecsillapítani a köztük feszülő ellentéteket. Hogy nem önként kezdett e harcba, azt nem győzte hangsúlyozni sem ekkor, sem később, diadalai csúcspontján. Mikor mindenki őt dicsőítette, akkor is szóvá tette, hogy nem támadó céllal, hanem pusztán önvédelemből, valamint az elnyomott és vallása miatt üldözött magyar nép szabadsága érdekében fogott fegyvert.
Bár Kereki ostroma kudarcba fulladt, Belgiojoso kassai főkapitánynak azonban még mindig hatalmas és jól felfegyverzett sereg állt a rendelkezésére. Amint értesült Concini szégyenvallásáról, Rakamazra utazott és ott gyűjtötte össze haderejét, a Bocskai ellen indítandó hadjárathoz. Bocskai túl sok jóra nem számíthatott, hiszen létszámban és felszereltségben messze elmaradt serege a főkapitányétól, a tizenötéves háború alatt kifosztott ország pedig képtelen lett volna egy komoly háború költségeit fizetni. Csak elkeseredett, utolsó reménységük erejével tudták segíteni őt az emberek. Mikor Belgiojoso 10 ezer fős hada megindult Bocskai tized-akkora serege ellen, a helyzet nem volt valami kecsegtető Bocskai számára. És a kassai főkapitány menet közben csak tovább gyűjtötte a hadakat, magához rendelve a környező tartományok minden hadoszlopát. Bocskai célja így egyértelműen e seregtestek egyesülésének megakadályozása lett. Csakhogy kiképzelten csapatainak lelkesedése kevés biztosítékot jelentett a sikerre, még egy ilyen seregtest ellenében is. Ezért új megoldás után kellett nézni.
A nemesek által korábban törvényekkel is üldözött, fosztogató hajdúk gyakran álltak a császári seregbe, hogy ott leljenek esélyt a megélhetésre; így a magyarországi császári csapatoknak is nem elhanyagolható részét ők tették ki. Érzelmekről nem sokat gondolkodtak ők, az urakat gyűlölték és az általuk képviselt országot megtagadták, ahogyan az is őket. Azonban valahol a lelkük mélyén, ösztönösen, élt bennük a hazaszeretet, és csak arra várt, hogy ezt valaki felszínre hozza. Bocskai István egy olyan vezető volt, aki erre képesnek bizonyult. Felismerte az ebben rejlő lehetőséget és tudta azt is, hogy a békés letelepítés ígérete és a megfelelő fizetség is meghozza a hatását. Valamint a református Bocskai számára jelentett előnyt az is, hogy a (szinte kivétel nélkül) kálvinista hajdúk, furcsa módon, hűen ragaszkodtak vallási felekezetükhöz, ami miatt, a császár seregében, gyakran összetűzésbe is keveredtek a katolikus osztrákokkal. A vallási megosztottság veszélyével Belgiojoso is tisztában volt, ezért sürgősen intézkedett a seregében szolgáló hajdúk megtartása végett. Először is, kihasználva a hajdúk (némileg talán groteszknek hangzó) hithű kereszténységét, Bocskainak „a pogányokkal való gyalázatos egyezkedéséről” olvasott föl „bizonyító” dokumentumokat, ami a várakozásoknak megfelelően a hajdúk megvetését és németek iránti hűségét váltotta ki – látszólag. Azután, hogy teljesen biztos legyen hajdúiban, zsákmányra ígért nekik számos népes várost, ami már szinte elképzelhetetlen nyereségnek számított. Ezeken kívül, a legbiztosabbnak vélt eszközt is alkalmazta: egyhavi zsoldot osztott ki katonái között. (Belgiojoso véleménye szerint a hajdúk saját szüleiket is felkoncolnák, ha elég pénzt kapnak érte.)
Belgiojoso tehát azt hitte, hogy hajdúira ezek után mindenképp számíthat. Csakhogy a hajdúk felébresztett hazaszeretete erősebbnek bizonyult még a csodás ígéreteknél is. Utólagos állításuk szerint, a hajdúk éppen akkor döntöttek véglegesen a Bocskaihoz való csatlakozásról, mikor Belgiojoso jelentős partiumi magyar városokat ajánlott nekik felprédálásra, ők viszont nem akartak „saját nemzetik hóhéri lenni”. Arról sem tudott Belgiojoso, hogy Bocskai embere már napok óta titokban bejárt hajdúi táborába, sőt, öt vezető hajdú (Lippai Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengelegi Mihály, Szénási Mátyás és Németi Balázs) nyilatkozatot is adott ki, melyben elszegődtek Bocskai oldalára, „ídes Hazájok és az egy Igaz Hitnek oltalmazására”. A mindenki által gyűlölt, számkivetett hajdúkra nagy hatással volt, hogy végre „szép szóval” közeledtek hozzájuk és hogy a magyar nemzet érdekeiért szállhatnak harcba. Bocskai terve tehát sikerrel járt. A hajdúk átállásával, már jó eséllyel vehette fel a küzdelmet az ellenséggel szemben.
Még ugyanennek a napnak a végén, Johann Pezzen ezredes megérkezett Álmosdra, 2600 (vagy 3500) császári katonájával és 9 ágyújával, majd innen haladt tovább dél felé, hogy csatlakozhasson Belgiojoso seregéhez. Ekkor történt azonban, hogy más, közelben tartózkodó császári seregből lassacskán elkezdtek elszivárogni a hajdúk, az éj leple alatt. Sőt, állítólag az is megtörtént, hogy a parancsnok legnagyobb meglepetésére, hajdúi váratlanul nyíltan megtagadták a parancsot és nagy kiabálás közepette elviharzottak seregéből. Az így megszökött hajdúk az előre megbeszélt helyen, a Diószeg melletti erdőben gyülekeztek, ahol a Belgiojoso felvonulási tervét már valószínűleg részletesen ismerő Bocskai István várta őket.
Mikor Pezzen serege az erdő mellé ért, Bocskai kiadta a parancsot a támadásra és heves kiabálás közepette, a hajdúk rárontottak az osztrákokra. Nagy volt Pezzen meglepetése, mikor az átállt hajdúk rárohantak ágyúira, amit így nem sokat tudott ellenük használni. A hajdúkat a harc közben Lippai Balázs és Németi Balázs kapitányok vezették. Bocskai serege, véres harc árán, szinte a teljes ellenséges hadoszlopot megsemmisítette vagy fogságba ejtette. Így zajlott 1604. október 15-ének hajnalán a híres álmosd-diószegi ütközet.
A sokak által a felkelés igazi nyitányának tekintett ütközet valóban nagy jelentőségű és hatású volt. A csata hírére Belgiojoso – aki bár még mindig jó háromszoros túlerővel rendelkezett – azonnal visszavonulót fújt és seregeivel fejvesztett menekülésbe kezdett. Először Várad erős falai közé fészkelte be magát, azonban még ott sem érezvén biztonságban magát, október 20-án már fel is adta Váradot és továbbállt. Székhelye, Kassa irányába igyekezett, azonban Rakamaznál Bocskai hajdúi utolérték és megkergették seregét, az otthagyott helyőrséget pedig levágták. A főkapitányt Kassánál újabb meglepetés várta. A kassaiak – akiknek túlnyomó többsége protestáns volt –, akikkel korábban oly kegyetlenül bánt Belgiojoso, az álmosdi győzelem hírére Bocskaihoz fordultak és nem voltak hajlandóan megnyitni kapuikat a főkapitány előtt. Hiába kért, fenyegetőzött, rimánkodott, ígért fűt-fát, templomaik visszaadását; a kassai polgárok hajthatatlanok maradtak. Ami már csak azért is bátor cselekedet volt, mert nemcsak Belgiojoso állt seregével a kapuk tövében, de a városban is tartózkodott német őrség, akiket szemmel kellett tartani, nehogy megkíséreljék a szembefordulást a lakossággal. Bocskai seregeinek közeledtére Belgiojosónak végül szégyenszemre menekülnie kellett „székhelye”, azaz Kassa alól is, és Szepesvárig meg sem állt; az ottani erődrendszerben húzódott meg, igencsak megcsappant seregével. Az álmosdi csata következtében a régen érlelődő mozgalom hirtelen teljes erővel kirobbant és Tiszántúl királyi Magyarországhoz tartozó része Bocskai kezére került. Az ütközet után pár nappal, a zsákmányolt hadi zászlókkal, hajdúi élén, Bocskai bevonult Debrecenbe, ahol állítólag nagyon szívesen tartózkodott és az ottani emberekkel is jó viszonyt ápolt. A felső-magyarországi várak és városok sorra Bocskai mellé álltak, a rohamosan növekvő hajdúsereg pedig már egészen a Garamig portyázott. Kassa szintén felszabadítójaként üdvözölte Bocskai Istvánt, aki november 11-én ünnepélyes keretek között vonult be a városba, melyet ezután új székhelyévé tett meg.
A császári szolgálatban álló hajdúk, a rettenetes háborús vérveszteségtől megrokkant jobbágyok és az ellenreformációtól elkeseredett észak-magyarországi városok tömegesen álltak Bocskai oldalára. A legszegényebb rétegeken kívül immár a polgárság és időközben az először még kétkedő nemesség jó része is csatlakozott a mozgalomhoz, ami így általános, országos jellegű, valódi nemzeti függetlenségi harccá változott. Bocskai kiáltványban is meghirdetett célja a magyar nemzet életének, vallásának, szabadságának és javainak megóvása volt. Míg Felső-Magyarország, Partium és a Tiszántúl forrongott, addig az összezúzott Erdély csöndben, gyanakodva várt. Érthető módon, egyelőre nem tudta elhinni, hogy az egykor olyannyira Habsburg-hű Bocskai végre észhez tért és nemzeti egységet hozott létre.
Pedig az uralkodó politikájával szembeni csalódás okozta véleménymódosításon kívül, más nem változott Bocskai felfogásában. Megmaradt például mindig is híres, kiváló diplomáciai érzéke. Ez a képessége pedig nemcsak az országos szintű vagy nemzetközi tárgyalásokon, béke- vagy szövetségkötések alkalmával volt hasznos; hanem akkor is, amikor a legkülönbözőbb rétegekből kikerült és különböző érdekekkel, célokkal csatlakozó híveivel akart szót érteni. Ő maga, kálvinistaként, nemhogy vallásszabadságot biztosított a protestánsoknak, de az őket olyannyira üldöző katolikus felekezet képviselőivel, papjaival is ugyanúgy bánt, ugyanolyan egyenlőnek tekintette őket és nem korlátozta szabadságukat valamiféle kicsinyes bosszúként, sőt, egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy ki melyik felekezethez tartozik; mindenkit szívesen látott, aki csatlakozni kívánt a nemzeti mozgalom zászlajához. De Bocskai nemcsak vallási kérdésekben volt toleráns és diplomatikus. Ugyanolyan jó kapcsolatot tudott kialakítani országos főurakkal, mint leghűségesebb hajdúival. Sőt. A mozgalom rétegei közt feszülő legsúlyosabb ellentét éppen ez a két réteg közt állt fent, és Bocskai ennek kezelésére is alkalmasnak bizonyult. A felkelésben résztvevő több tízezer hajdú ugyanis alkalmanként nem kímélte a magyar lakosságot sem, – „megélhetés” végett vagy nézeteltérés miatt – gyakran feldúlták a városokat, raboltak és meggyilkolták az ellenszegülőket. Komoly veszélyt jelentett, hogy a fosztogatásokkal torkig telt nemesség esetleg fegyvert fog a hajdúk ellen és megbomlik a nehezen összekovácsolt nemzeti egység. Maga Homonnai Drugeth Bálint – a hajdúk egyik nemesi fővezére a felkelés idején – is hitványnak és szófogadatlannak nevezte katonáit. A bölcs Illésházy István – aki mellesleg Bocskai előtt, vezető politikusként, a legnagyobb visszhangot keltő áldozata volt a bécsi udvar protestáns főurak elleni fiskális pereinek; ami elől végül Lengyelországba menekült, majd 1605-ben csatlakozott Bocskaihoz – szintén meglehetősen lesújtóan nyilatkozott a hajdúk kegyetlenségéről. Hogy ezekből az ellentétekből végül nem keletkezett komoly probléma, az elsősorban Bocskai békítő- – esetenként fegyelmező – szándékának és intézkedéseinek, diplomáciai érzékének volt köszönhető. (Engedetlen hajdúit akár kivégzésekkel is jobb belátásra bírta, míg a gyűlölködő nemességnek felhívta rá a figyelmét, hogy pusztítás nélkül nem lehet megvívni egy ilyen harcot és hogy ne sajnálják javaikat, mikor e háborún a haza sorsa dől el.)
De térjünk most vissza az események menetéhez. Kassára való bevonulása után Bocskai részleges országgyűlést hívott össze a városba, a szomszéd vármegyék rendjeinek részvételével. Itt Bocskai kiáltványa nyomán, a már említett célok elérésnek érdekében, az ország függetlenségéért, a rendek hadiadót szavaztak meg a küzdelem folytatásához.
Sok főúr azonban továbbra is semleges maradt és nem támogatta Bocskait. Ennek okai közt lehet az is, hogy először a szegényebb, legelkeseredettebb néprétegek csatlakoztak a mozgalomhoz; a főnemesek egy nagy része pedig sem bennük, sem a felkelés sikerében nem bízott. Másik nyomós érv lehetett a semleges hozzáállás megtartására az, hogy a rettegett Giorgio Basta (Esztergom megvédése után) 14 ezer zsoldosával Kassa irányába tartott. Németi Balázs hajdúkapitány – felettese, Lippai Balázs parancsa ellenére – november 17-én, Osgyánnál, csatát vállalt (egyesek szerint innen származik „hűbelebalázs” szólásunk) Basta háromszoros túlerőben lévő serege ellen és súlyos vereséget szenvedett. Maga Németi is sebesülten Basta fogságába esett, aki kínvallatásnak vetette alá, lábánál fogva felakasztotta, majd lefejeztette. Németi Balázs vesztes ütközete és halála azonban mégsem volt hiábavaló, mivel több nappal késleltette Basta felvonulását, ami időt biztosított Bocskainak ahhoz, hogy elegendő erőt vonjon össze a támadás elhárításához.
Eddigre már megérkezett a török támogatás is, sőt, a szultán Erdély fejedelmévé nevezte ki Bocskait, megküldve a fejedelmi jelvényeket, ezzel visszaállítva a „régi rendet”, miszerint az oszmánok beleegyezésével lehetett valaki Erdély fejedelme. Bocskai azonban, sokak meglepetésére, visszautasította a fejedelmi trónt, mert tudta, hogy e kinevezés nem járna együtt az erdélyiek tényleges támogatásával és szeretetével. A megérkezett néhány száz török katonával megerősített hadával viszont Basta serege elé indult. A felek Edelény közelében csaptak össze. A törökök által is megerősített magyar sereg kezdetekben közel állt a győzelemhez, azonban a több napos csata végül november 28-án mégis vereséggel végződött. Ez nem Bocskain múlott, akiknek hadvezéri képességeit Basta is elismerte, hanem inkább a véletlen balszerencsének és a sűrű ködnek volt „köszönhető”; azonban ettől még vereség a vereség, és így Bocskainak hajdúival együtt menekülnie kellett. Neki és Homonnainak – Homonnai Drugeth Bálint szintén a felségsértési perek egykori főúri kiszemeltje volt, aki már októberben csatlakozott Bocskaihoz és egyik leghűségesebb emberévé vált – azonban sikerült megakadályozni a pánik kitörését és ezzel a sereg szétzüllését; lelket öntve az emberekbe, további harcra buzdították őket. A győztes Basta viszont a csata után könnyű szerrel elfoglalta Szendrőt és más településeket, valamint kisebb váraikat is, és pár nap múlva hozzáfogott Kassa ostromlásához.
Szerencsére Bocskai még az edelényi csata előtt gondoskodott Kassáról, és annak védelmére otthagyta 1200 katonáját, Sennyei Miklós (aki egykor Basta szolgálatában álló hajdúkapitány volt) és Nagy Albert felügyelete alatt. A vesztes csata után pedig sürgősen Kassára küldte cigány hajdúkapitányát, Lippai Balázst, és hajdúinak egy részét; akik még Basta serege előtt a városba értek.
Basta úgy hitte, hogy edelényi győzelme után a város önként megnyitja kapuit és hogy ebben bizonyosabb lehessen, azonnal levelet küldetett be a városba, melyben bocsánatot és kegyelmet ígért lakosainak, amennyiben feladják a várost. Minden korábban elvett értékük megtérítését is ígérte, noha, az események utólagos ismeretében már tudjuk, hogy Basta tervezgetéseiben már napokkal korábban felosztotta emberei közt a kassaiaktól eltulajdonítandó fontosabb javakat. A kassaiak szerencsére emlékeztek még, hogy mit művelt ez a császári „szörnyeteg” Erdélyben, ahol ugyanilyen szép ígéretekkel igyekezett megnyerni az ingatag városokat, majd szavát megszegve, kegyetlenül elbánt mindenkivel. Kassa védői és lakosai tehát kitartottak elhatározásuk mellett és nem engedték be Basta fagyoskodó seregét. Sőt, egy rajtaütés során felgyújtották a külvárost is, hogy a császáriak ne bújhassanak meg az épületekben, illetve ne tudják onnan felrobbantani a városfalakat. A császári hadvezér már korábban anyagi támogatást kért legfőbb támogatójától, Mátyás főhercegtől (a később II.Mátyás király), aki azonnal küldött is neki számos szekérnyi zsoldot és meleg ruhát. A szállítmányt azonban éppen az annak védelmére kirendelt német katonák lopkodták szét, az újabb szállítmányokra pedig rendszerint a hajdúk csaptak le. Basta zsoldosai a hideg időjárás és a fizetség elmaradása miatt reklamáltak, egyesek pedig vonakodtak a vallásszabadságukért harcoló magyarok ellen küzdeni. Bastának nem sikerült hihetően bemagyaráznia azt sem katonáinak, hogy Bocskaiék nem valamiféle szabadságért, hanem puszta uralomvágyból lázadtak fel a császár ellen. Ilyen körülmények közt a császári hadvezér nem tudta megtörni Kassa védőinek ellenállását és néhány nap után kénytelen volt felhagyni az ostrommal és elvonulni Eperjes felé. Eperjes német lakossága – lutheránus vallásukat biztosító hitlevél ellenében – hajlandó volt befogadni Basta seregét, akiket az utolérő és állandóan háborgató hajdúk rendesen megtizedeltek és demoralizáltak. Felső-Magyarországon „az egész nemesség és a nép Bocskaival tart.(…)…nem tudom mi lesz ebből”– írta Mátyás főhercegnek a bizonytalan jövő elé tekintő Basta. Megkísérelte átpártolásra bírni a hajdúkat, pénz és birtokadományokat ígérve, azonban nem járt sikerrel. Éhező és lázongó zsoldosai a környékbeli falvakban raboltak, ami a lakosság maradék részét is Bocskai oldalára állította. Fizetségüket követelő katonáit nem tudta sem ígéretekkel, sem bíztatásokkal, sem fenyegetésekkel lecsillapítani; nyomorgó seregének létszáma pedig a hajdúk állandó rajtaütései, zaklatásai és a szökések miatt, napról napra apadt. Mikor zsoldosai már a parancsot megtagadva is készen álltak, hogy hazainduljanak, a császári tábornok végül kénytelen volt engedni nekik és fogcsikorgatva bár, de maradék katonáival kimenekült az országból.
Közben november végére Erdélyben is változott a helyzet. A császári biztosokat több helyütt elűzték és egyes városok csatlakozni kívántak Bocskai függetlenségi harcához. Bocskai az erdélyi csapatok fővezérévé Gyulaffy Lászlót nevezte ki, ám a katonai- mellett, diplomáciai úton is megpróbálta átvenni a tényleges uralmat Erdély felett. Némileg talán meglepő módon, elsőként a székelységet sikerült megnyerni ügyének. Ő is régi szabadságaik visszaállítását ígérte, ami az előző évtized hasonló ígérgetései és az annakidején Bocskai által levezényelt „véres farsang” után, nem tűnt túl hihetőnek. Azonban, mint azt látni fogjuk a hajdúk esetében is, Bocskai István meg is tartotta a szavát, így ha hosszú hónapokba is tellett, ám végül a székelyek mégis hittek neki és 1605. február 21-én, Marosszeredán (az erdélyi nemesek egy részének támogatásával) megválasztották Erdély fejedelmének.
Ezalatt Alsó-Magyarország (a Felvidék nyugati fele) birtokbavételére szintén kiküldte csapatait, Rhédey Ferenc egykori füleki várkapitány fővezérsége alatt. Késedelemre nem volt idő, még a tél folyamán kellett minél több várat elfoglalni, ahol kényszerűségből megbújtak a német katonák. Ugyanis 1604 végén, az erdélyi és magyarországi császári hadak, hozzájuk véve az Erdélyben tartózkodó szövetséges románokat, még mindig többen voltak Bocskai seregeinél. Így ha Bocskai megvárta volna, hogy tavasszal ezek a hadak, új német csapatokkal együtt támadásba lendüljenek, akkor komoly kockázata lett volna a szabadságharc katonai bukásának. A következő hónapok során, Rhédey és más kapitányok azonban sorra foglalták el Szendrőt, Korponát, Zólyomot, Trencsént és sok más várat, azonban számos vár és város – így például Szécsény, Nógrád, (Balassa)Gyarmat, Csábrág – örömmel nyitotta meg kapuit a magyarok előtt, hogy önként csatlakozzon a Habsburg-ellenes szabadságharchoz. Rengeteg igaz magyar település így harc nélkül került Bocskaiék kezére, ráadásul a várak magyar őrségének jó része nyomban csatlakozott is a további hadjáratokhoz, tehát a hadsereg létszáma is tovább gyarapodott. A térség egyik legerősebb fellegvárát, Füleket, egyelőre nem sikerült bevenni, viszont sok helyen a magyar őrség akár le is vágta német társait, ha azok nem voltak hajlandóak átadni a várat a magyar csapatoknak. A Felvidék déli várainak elfoglalása már csak azért is fontos cél volt, mivel így a tavasszal meginduló törökök nem kaparinthatták meg azokat, „segítségnyújtás” címszó alatt.
Közben a hajdúk továbbra is tömegével szegődtek Bocskaihoz, Szamosközi István történetíró szerint például a Dunánál 6000 hajdú gyűlt össze, hogy az odaérkező Rhédeyhez csatlakozzon. Hogy hajdúi ne fosszák ki az összes nemesi udvarházat és birtokot, Bocskainak gondoskodnia kellett távoli seregtestei hadtápellátásáról, ami – főleg télvíz idején – már önmagában is óriási hadszervezői teljesítmény volt tőle. Fizikai- és természeti megpróbáltatásokat jól tűrő, felduzzadt (és jobbágyokkal is gyakran kiegészített) hajdúserege elözönlötte az országot és 1605 kora tavaszára már nemhogy az egész Felvidéket elfoglalták, de Ausztria és Csehország területére is be-betörve „bosszantották” a Habsburg-udvart.
Időközben még egy említésre méltó esemény történt. Akár a bizalmatlan és féltékeny főurak szüntelen bujtogatásának hatására, akár a hajdúkapitány túlzott hatalomvágya miatt – egyre szemtelenebbül követelte a legmagasabb politikai és katonai döntésekbe, kinevezésekbe való beleszólást; közben hangoztatva, hogy Bocskai mindent neki köszönhet [ha az ember a kisujját nyújtja, már rögtön az egész karja is kell...jellemző...] –, de legvalószínűbb, hogy e két tényező együttes következményeként, vagy akár valami egészen más, például félreértés miatt; végeredményképp mindenesetre Bocskai halálra ítélte Lippai Balázs hajdúkapitányt, annak tudta nélkül. Megölésével Káthay Mihályt – aki 1604 végétől kezdve Bocskai kancellárja volt –, Sennyei Miklóst és Nagy Albertet bízta meg. Ők 1605 januárjának valamelyik első napján ebére hívták Lippait, Káthay szállására, majd mikor egy sötét, szűk folyosón haladtak át, akkor hirtelen több irányból tőröket döftek Lippai mellébe és hasába. Legalábbis – a Bocskait és felkelőit olyannyira gyűlölő Istvánffy Miklós történetíró – így ismerte a történteket. Így végezte tehát a magyar történelem talán leghíresebb cigány katonája. Hogy meggyilkolása mennyire volt igazságos, azt információink hiányossága miatt már aligha tudjuk biztosan megítélni. A vád viszont, vagyis a Bastával való összejátszás, amiért „hivatalosan” meg kellett halnia, ma már tudjuk, hogy alaptalan volt.
Az egyre fenyegetőbbé váló helyzet a császári udvart is lépésre kényszerítette. Rudolf országgyűlést hívott össze január 6-ára Pozsonyba (amúgy Lippait is ezen a napon temették). Azonban itt is csak az bizonyosodott be, hogy az ország szinte kivétel nélkül, egységesen Bocskai mögé állt. A gyűlés szinte kongott az ürességtől. Mindössze 5 vármegye, alsó-magyarországi bányavárosok és pár Habsburg-párti főúr volt hajlandó megjelenni. Ráadásul a megjelentek is többnyire azt javasolták, hogy ha fegyverrel nem megy, akkor próbáljanak megegyezni Bocskaival. Csakhogy a Bocskai által kialakított követelések minimuma – Erdély önállóságának, Magyarország rendi önkormányzatának és a protestánsok vallásszabadságának elismerése – ekkor az udvar számára még elfogadhatatlan volt.
A fegyveres harc tehát folytatódott. Az eredménytelen pozsonyi országgyűléssel szemben, annál sikeresebb gyűlést tartott Bocskai. Februárban már megválasztották Erdély fejedelmévé is és eddigre csatlakozott hozzá számos, korábban az udvar által perbe fogott főúr – Homonnai Drugeth Bálint, Rákóczi Zsigmond, nemsokára Illésházy István is és sokan mások –, lényegében a Felvidék majdnem minden jelentős nagyura, beleértve az egykori Habsburg-pártiakat és buzgó katolikusokat is. 1605. április 20-án pedig a Szerencsen egybegyűlt rendek ünnepélyes lelkesedéssel kikiáltották Bocskai Istvánt Magyarország fejedelmévé. (Azért nem királlyá, mert Bocskai is és a főurak közül számosan, továbbra sem kívántak végleg szakítani a Habsburg-házzal és Rudolfot továbbra is királyuknak ismerték el, akinek igazságtalan intézkedései ellen jogosan léptek fel.) A gyűlésen Bocskaitól és híveitől egyaránt gyönyörű beszédek hangzottak el; a katolikus és protestáns felekezetek egyenlőségének kimondásától, a különböző társadalmi rétegek szerepvállalásáig a harcban, valamint a múlt szenvedéseiről, a jelen felemelő hangulatáról és a jövő folytatódó küzdelmeiről.
És a küzdelmek folytatódtak, valóban. A Dunántúl 1605 tavaszán csatlakozott a felkeléshez, elsősorban Némethy Gergely hajdúkapitány hadjáratainak hatására. Különösebben sok véres csatát azonban itt sem kellett vívni, mert a lakosság zöme örömmel fogadta Némethy csapatait és a végvárak magyar katonasága szinte mind azonnal felsorakozott Némethy generális zászlói alá. Ami kb. újabb 5 ezer katona csatlakozását jelentette, csak az új, harcedzett, végvári vitézeket számítva is. Pápa, Tata, Sümeg, Kőszeg, Körmend és még számtalan vár került Bocskaiék kezére; akár harc, akár önkéntes csatlakozás útján. Némethy hadai egyedül Sopron ostromával vallottak kudarcot, azonban a Habsburgok megrémítésére rendszeresen betörtek az osztrák örökös tartományokba, ahol óriási kárt és pánikot okoztak.
Rhédey Pozsonyért vívott meg-megújuló véres harcokat, a várost védő Basta ellenében. Azonban nem bírta elfoglalni a várost, így hát ő is inkább osztrák területekre nyomult be, hogy ezzel zavarja meg és késztesse a Bécs felé való meghátrálásra az ellenséges hadakat.
1605 során a császári udvar megkísérelt még egy „eszközt” bevetni. A Csehországban éldegélő Báthori Zsigmondot akarták felléptetni fejedelemként Bocskai ellenében, azonban ő nem vállalta el, hogy nagybátyja ellen felhasználják, így az udvarnak ez a terve is meghiúsult.
Erdélyben, bár hivatalosan már fejedelemmé választották Bocskait, a szászok nem akarták elhinni, hogy Bocskai katonai helyzete valóban olyan kedvező, mint azt a híresztelésekből hallották, ezért nem is voltak hajlandóak behódolni neki, és így városaik még hónapokon át a Habsburg-párti ellenállás bázisává váltak. A szászok ellenállását támogatta ugyanis, a még mindig Erdélyben tartózkodó több ezer császári és oláh katona, akiktől meg kellett tisztítani a fejedelemséget ahhoz, hogy a győzelem teljes lehessen. Bocskai az öreg Gyulaffyt bízta meg a feladattal, akinek az ellenség által is megcsodált bátorságról tanúbizonyságot tevő jobbágyai ostrommal bevették Szatmár várát, ezzel szabad utat nyitva Erdély felé. A komolyabb ellenállásra nem számító Bocskai azonban túl kevés embert rendelt Gyulaffy parancsnoksága alá – noha biztosította őt, hogy amennyiben több katonára lenne szüksége, csak szólnia kell és küld még csapatokat – és a sikeres hadjárat végül májusban, Ebesfalvánál egy vereségbe torkollott. Bocskai amint értesült a csatavesztésről, gyülekezőt rendelt el erdélyi seregei számára és – az ezidő tájt gyakran nála vendégeskedő és az oszmánokkal való kapcsolattartást intéző – Bethlen Gábor csapataival együtt Segesvárhoz vezényelte őket. Ennek hallatára a szászok nyomban megszeppentek és nagy részük azonnal letette a fegyvert. Mikor pedig 10 ezer fős török és vazallus moldvai segédhad is megjelent a személyesen is a fejedelemségbe érkező Bocskai mellett, akkor a maradék ellenálló is megadta magát. Bocskai okosan intézte Erdély teljes meghódítását. Bár egy kisebb haddal is legyűrhette volna a szászok ellenállását, azonban ő olyan irdatlanul hatalmas sereget gyűjtött a fejedelemségbe, ami már magában egészen reménytelenné tette a további ellenállást és így újabb várontás nélkül sikerült birtokba venni Erdély eddig vonakodó részét is. Végre komolyan megkezdődhetett a fejedelemség újraépítése. Bocskai augusztusban részt vett Bethlen Gábor kolozsvári esküvőjén is. Miután pedig Erdély így egységesen is Bocskai mögé állt, 1605 szeptemberében Medgyesen az erdélyi három nemzet egyhangúan megválasztotta Erdély fejedelmévé és immár hivatalosan be is iktatták. Erdély kormányzójává Rákóczi Zsigmondot nevezték ki. A megfélemlített Radu vajda is szövetséget kötött Bocskaival, bár a későbbiekben is mindig igyekezett titokban bujtogatni az ország népét és lázadást szítani Bocskai ellen; azonban a kormányzó leleplezte és meghiúsította ármánykodásait.
Bocskai István kezén egyesült Magyarország és annak teljes magyar lakossága, annak minden belső ellentéte és az eltérő érdekek dacára. Hajdúkból, jobbágyokból, végvári vitézekből, nemesekből, székelyekből, stb, összetevődő hadseregének létszáma 1605 nyarán már meghaladta a 60 ezer főt, időnként kiegészítve akár 15 ezer főnyi török segédhaddal is. A császáriak birtokában maradt néhány erősség is a nyár folyamán többnyire elesett. Az ország egyik legkorszerűbb erődítményét, Érsekújvárt, több hónapos ostrom során sikerült Homonnai Drugeth Bálint – Bocskai magyarországi hadainak főparancsnoka – 25000 fős magyar-török seregének bevennie. Hogy az nehogy török kézre kerüljön, a Mátyás főherceggel kötött titkos szerződés értelmében végül a magyar csapatoknak adták át a várat annak megmaradt védői, kikötve, hogy oda török katona a lábát se tehesse be. Homonnai hadinaplója megörökítette a hadjáratot, a császári ellentámadások visszaverését útközben és Érsekújvár ostromát is; így az fontos kortörténeti és hadtörténeti dokumentumnak számít. Közben az ifjú Bosnyák Tamás, az egész addigi életében Habsburg-hű (ezzel korántsem volt egyedül Bocskai seregében, hisz mint már említettem, a „jogos felkelés” oldalán számos olyan személy harcolt, akik közben továbbra is Habsburg-pártinak vallották magukat), humanista katona, pár ezer fős seregével Sziléziában portyázott, hogy ott bosszulja meg a magyarságon esett sérelmeket.
1605 novemberére a nagyobb hadjáratok, jelentős ütközetek lezárultak. Bocskai István uralma alatt egyesült Erdély és a Királyi Magyarország szinte teljes egésze. Rég nem látott nemzeti egység fogta össze a magyarság (és az idegen uralom ellen küzdő más nemzetiségek) legkülönbözőbb társadalmi rétegeit és országrészeit. Rudolf császárnak minden oka meg volt az aggodalomra.
1605. november 11-én, Rákos mezején sor került a rég halogatott találkozóra Bocskai és a szultán képviselője között. A török táborba való távozása előtt Bocskai minden fontosabb kérdésben intézkedett, szinte végrendelet-szerűen ellátta Homonnait és Illésházyt jó tanácsokkal, hogy mit tegyenek, amennyiben nem térne többé vissza. A találkozón Lala Mehmed török nagyvezír egy ékkövekkel kirakott, zárt aranykoronát és hozzá tartozó felségjelvényeket adott át Bocskainak, Magyarország királyának címezve őt. Bocskai István a fejére helyezett koronát azonban tüstént leemelte fejéről és kijelentette, hogy azt nem felségjelvénynek, hanem csupán ajándéknak tekinti; ugyanis Magyarországnak van királya, mely tényt ő akkor is tiszteletben tart, ha történetesen ellenséges is a viszony köztük. Bocskai ezután elterelte a szót és a megrökönyödött szultáni követtel rátértek a találkozó eredeti témájára, vagyis hogy csak együttesen kössenek békét Rudolf császárral.
A királyság e híres, jelképes visszautasítására Bocskainak nem csak a szerénysége volt az oka. Nem akarta mégjobban elkötelezni magát az Oszmán Birodalom mellett, mert a török segítségnek súlyos ára volt; hosszú távon pedig félő volt, hogy a keresztények konfliktusait kiaknázó törökök újabb hódításait nem lesz, aki később visszafoglalja. Ígyis lelkiismeret-furdalás gyötörte a mindössze 10 évre felszabadult, oly sok véres ostromot megélt Esztergom miatt, melyet a törökök, kihasználva a Habsburg-seregeknek a szabadságharc miatti lefoglaltságát, ismét elfoglaltak. És a Porta csak egyre többet és többet követelt. Újabb és újabb, Bocskai által elfoglalt várak átadását igényelte, ami a szabadságharc győzelme, a német csapatok kiűzése után, csak újabb, az ország mind nagyobb területére kiterjedő török megszállást jelentett volna.
A szabadságharc győzedelmeskedett. Eljött hát az idő a békekötésre. Az 1606-os év jórészt már ezzel telt, bár néhol még voltak csatározások és várostromok. Néhány, még császári kézen lévő, elszigetelt és kiéheztetett erődítmény is feladta végül az ellenállást és behódolt Bocskainak. Így került márciusban, több mint négy évtized után ismét magyar kézre Tokaj vára, majd novemberben Várad is kapitulált.

A bécsi- és a zsitvatoroki béke
Rudolf császár segítségre már sehonnan sem számíthatott, úgy tűnt, Magyarországot végleg elvesztette, még ha névlegesen továbbra is ő volt a király. Így tanácsosai javaslatára, 1605 nyarán végre, felhatalmazta Mátyás főherceget, hogy kezdeményezzen béketárgyalásokat Bocskaival.
Bocskai István és az oldalán álló magyar rendek az 1605. november végén összeülő korponai országgyűlésen kezdték meg békefeltételeik részletes kidolgozását. Bocskai és hívei szintén hajlottak a békére. Egyrészt, mert így Bocskai sikerei csúcsán köthetett egy kedvező békét, míg hosszútávon lehet, hogy nem járt volna jól, ha húzza az időt. Tisztában volt vele, hogy a Porta érdeke Magyarország megosztottsága és minél inkább török függésbe vonása. Így hiába engedik az ő uralma alatt egyesülni az országot, újraéleszteni a nemzeti királyságot (alaposan megcsonkítva); az sosem lehetne teljesen önálló, hanem csak egy török vazallus állam lenne, melyet végső soron beolvasztanak majd a birodalomba. A magyar rendek egy jelentős része különben sem kívánta volna a Habsburg-ház trónfosztását, mert hosszú távon tőlük remélték a törökök kiűzését. Az is nyilvánvaló volt, hogy Bocskai halála után, életműve azonnal összeomlana, a személyéhez kötött királyság újból darabokra esne. Bocskait hatalmas hadseregének fizetetlenségéből adódó kilengései is aggasztották és a főurak is elsősorban a hajdúk pusztításainak megszüntetése végett vágytak már a megbékélésre. A lakosság többi részének, a szegény embereknek, pedig szintén elege volt már a hosszú háborúból, a hadak átvonulásai által okozott szenvedésekből és fosztogatásokból. A kidolgozott békepontokat Illésházy István vezetésével egy küldöttség vitte Bécsbe.
A magyar nemesség körében nagy tiszteletnek örvendő, bölcs Illésházy és a még bölcsebbnek bizonyuló Bocskai elképzeléseinek ellentéte ekkortájt kezdett megmutatkozni. A mindig is Habsburg-párti Illésházy (korábbi, koholt vádak alapján történt perbe fogása ellenére is bízott a Habsburgokban) inkább választotta volna a „kisebb szabadságot”, a nyugalomért, békéért cserébe. Ő feltétlen ki akart egyezni a Habsburg Birodalommal és számított rájuk a törökök elleni későbbi háborúk során. Az országot egyesíteni akarta és úgy hitte, hogy a Habsburg-uralom alatt álló Magyarország így képes lesz békében megmaradni a két nagyhatalom között. Bocskai terve azonban még távolabbra látó volt. Egyelőre feladta az ország egyesítésének tervét, mert az előző évek szörnyű történései bebizonyították, hogy az idő erre még nem érett meg. A törököktől soha nem várt semmi jót, az ő befolyásuk mindig igyekezett visszaszorítani. Azonban az évek során arra is ráébredt, hogy a Habsburg-császár sem képes összetartani és megvédeni Magyarországot. A Habsburgok alatti egyesítés egyet jelentett a királyi magyarországi rendek jogainak semmibevételével, a lakosság sanyargatásával és kifosztásával, valamint a keleti országrész, Erdély odavetésével az oszmánoknak, mivel ezt a császár megvédeni nem tudta és csak teljes pusztulását segítette volna elő. A Habsburgok általi egyesítés összességében egyet jelentett egy nemzeteltipró politikával, mely a megsemmisülés felé vezetett. A „nyugati magyar”, megnyugvásra hajlamosabb, mindig békét kereső Illésházyval szemben, Bocskai egy „keleti magyar” reálpolitikus volt, aki tisztán látta, hogy hosszú távon miben rejlik a jövendőbeli túlélés kulcsa. Vállalta az ország ideiglenes szétszakítottságának meghosszabbítását – míg Illésházy a rövidtávú sikereket látta az ország újraegyesítésében –, és a következő időszakban átmeneti, ám annál fontosabb feladatot szánt Erdélynek. Egy megerősített, területileg is megnagyobbodott Erdélyi Fejedelemségben lelte meg azt a lehetőséget, ami a magyarság hosszú távú túlélését biztosíthatja. Egy olyan önálló államot képzelt el, mely alkalmas a két nagyhatalom közti egyensúly fenntartására és ezzel nemcsak a keleti országrész magyarságának békés továbbélését garantálhatja, de a Királyi Magyarország szabadságát is megtarthatja. A keleti fejedelemség épségének, biztonságának alapja, a törökkel való – de lehetőleg passzív, soha túlzásba nem vitt – jó viszony lehet. A nyugati királyság szabadságáról pedig a kellőképpen megerősödött fejedelemség gondoskodhat, a Habsburg-túlkapások esetén való beavatkozással. Ha pedig elérkezik a kedvező történelmi pillanat, amikor idegen hatalmak befolyása nélkül lehetséges az önálló Magyarország létrejötte; Bocskai szerint akkor kell majd újraegyesülnie az országnak, egy nemzeti király uralma alatt. Bocskai elképzelésével megteremtette a XVII.századi egyensúly-politikát, melyet utána egyes fejedelmek – akikről az utókor sikeres fejedelemként emlékezik meg – követtek is. A történelem ugyanis Bocskait, a józan reálpolitikust igazolta, nem pedig a bölcs Illésházyt, aki azt hitte, hogy az országrészek saját, belső akaratukból tudnak majd egyesülni és utána békében így megmaradni. Bocskai tisztán látó elképzeléseiről még a végrendelete kapcsán is lesz szó.
Rudolf császár azonban hallani sem akart az Illésházy által közvetített békéről; csökönyösen ragaszkodott Erdély feletti (névleges) hatalmához. A béke első komplett változatát pedig a felkelők utasították el, mivel az elismerte bár az önálló Erdélyi Fejedelemséget, azonban mind a fejedelemség önállóságát, mind Bocskai adományait csupán Bocskai életére vonatkozóan ismerte el és halála után azok mind érvényüket vesztették volna és visszaszálltak volna a császárra. Egymást váltották a küldöttek, hol Illésházy és követtársai jártak Bécsbe, hol pedig a császári udvar képviselői utaztak Bocskaihoz. Noha győzelme és kedvező helyzete ellenére is kompromisszumos békére törekedett, alapköveteléseiből Bocskai sem engedett. Egy alkalommal azt is megüzente Mátyás főhercegnek, hogy hozzá ne küldözgessen mindenféle ékesszólásban jeleskedő követeket, mert őt ezzel nem fogja meggyőzni. Végül Mátyás főherceg volt az, aki engedett; egyrészt, mert sok más választása nem is volt, másrészt, hogy ezzel megalapozza jövendőbeli hatalmát és maga mellé állítsa a magyar rendeket, Rudolf ellenében. Így végülis hosszas huzavona után 1606.június 23-án elfogadták végleges szövegét és végre megkötötték a bécsi békét, melyet augusztusban Bocskai is aláírt, szeptemberben pedig a magyar rendek is megszavazták. Mivel Rudolf ígéreteiben nem lehetett megbízni és Mátyás főherceget is olyan tanácsosok vették körül, akik azt vallották, hogy mindent meg kell ígérni, de semmit nem szabad megtartani belőle; ezért a felkelők a királyi hitleveleken kívül az osztrák tartományok, sőt, a német fejedelmek kezesség-vállalását is óhajtották garanciaként, amit meg is kaptak.
A bécsi béke a szabadságharcban résztvevő minden társadalmi réteg fő kívánságát teljesítette. Az uralkodó ígéretet tett a protestáns vallásszabadság tiszteletben tartására és hogy az ország minden lakosa szabadon gyakorolhatja ezután vallását, anélkül, hogy a római katolikus vallás sérelmet szenvedne. Megszüntették a király közjogi hatalmának vallási területre való kiterjedését. A vallásszabadság érdekében tett erőfeszítéseinek elismeréseként, Bocskai szoboralakja felkerült a genfi Reformáció Emlékművére is, ahol azóta is megtekinthető. A bécsi békében az uralkodó elismerte Erdély önállóságát is (ezúttal Bocskai halála utáni időkre is) és Bocskai fejedelmi címét. Erdély így különálló állammá vált – egyúttal a török befolyás is „helyreállt” –, ám a két magyar állam lakosai nem mulasztották el kiemelni a szerződésben, hogy ők összetartoznak, a törökkel szemben egységet alkotnak, hisz’ mindnyájan magyarok, akik a magyar Szent Korona főhatósága alá tartoznak és területi különállásuk csupán ideiglenes lesz. A területileg is gyarapodott, megerősödött Erdélyi Fejedelemség, a háromfelé szakított ország legnagyobb területű országrésze lett. Magyarországon nemcsak a vallásszabadság, de az ország alkotmányos rendje is helyreállt. Az uralkodó ígéretet tett a rendi jogok tiszteletben tartására; beszüntette a törvénysértő fiskális pereket; kijelentette, hogy a következő országgyűlésen – több mint negyven év után – újból nádort választanak (aki végülis az ország első protestáns nádora, Illésházy István lett) és hogy a magyarországi tisztségekre ezentúl csak magyarokat nevez ki. A bécsi béke érvényesnek fogadta el Bocskai nemesítéseit, adományainak felülvizsgálatát pedig a következő országgyűlésre bízta, amely ezek legtöbbjét megerősítette. A felkelés résztvevőinek általános amnesztiát hirdettek, Bocskai István pedig Erdély és a Partium mellé, személyére nézve megkapta Tokaj várát és pár mezővárost, valamint élete végéig Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyéket.
Bocskai közvetítésével, még ugyanez év novemberében, a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom megkötötte a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki békét. A békekötésnél a török fél kifejezetten ragaszkodott Bocskainak a tárgyalásokon való részvételéhez; tekintélye és az erdélyi érdekek védelme miatt, és nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Bocskai befolyása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az oszmánok végül megkötötték e békét. A zsitvatoroki béke pontjait itt részletesen nem tárgyaljuk; Magyarország szempontjából a legfontosabb az volt, hogy végre véget ért az országban már oly sok kárt tevő mérhetetlen pusztítás és rengeteg szenvedés, ami a török-korszak legnagyobb arányú népesség-csökkenését okozta.

A hajdúk letelepítése
Bocskai István a harcok lezárása közben nem feledkezett meg hűséges hajdúiról sem. Ígéretét megtartotta, és az egykori kilátástalan helyzetű földönfutókat visszaillesztette a társadalomba, illő megbecsülést és jutalmat biztosítva számukra. 1605 decemberében kiadott híres korponai oklevelével kollektív nemesítést hajtott végre: eddigi és jövendőbeli katonai szolgálatuk fejében, 9254 hajdú vitézének nemességet, adómentességet és földet adományozott, saját szabolcsi és bihari birtokain letelepítve őket. Letelepített hajdúit mentesítette minden földesúri és egyházi szolgáltatás alól, cserébe két hónapig ingyen, utána pedig zsoldért kellett katonáskodniuk. Hajdúit igyekezett egy tömbben letelepíteni, mégpedig a szétesett ország három részének találkozásához, hogy e hasznos, gyorsan mozgósítható sereg bármikor bevethető legyen a haza védelmében. Így jöttek létre a mai Hajdúság magvát alkotó – településszerkezetükben a hajdúk foglalkozását is híven tükröző – hajdúvárosok: Kálló, Nánás, Dorog, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid. 1606 folyamán a fejedelem további 300 hajdút telepített Kölesérre, majd 700-at Szoboszlóra. Bocskai halála után még néhány további hajdúvárost hoztak létre az akkori erdélyi fejedelmek. A „hajdúvárosok” elnevezést később azokra az úgynevezett „öreg-hajdúvárosokra” értették, melyek hosszú időn keresztül megőrizték kiváltságaikat, és azok védelmére önálló törvényhatóságú, szabad hajdúkerületbe szerveződtek: (Hajdú)Böszörmény, (Hajdú)Dorog, (Hajdú)Hadház, (Hajdú)Nánás, (Hajdú)Szoboszló és Vámospércs, majd Polgár is.
A fejedelem adományozott a hajdúk közös tulajdonát képező birtokokat is, melyekre bár a nemesítés nem vonatkozott, de a szabadság igen, és így ezek is tisztes megélhetést biztosítottak. Bocskai István saját hajdúkatonáit mindig igyekezett fegyelmezni, távol tartani a fosztogatástól, rablástól is; persze ez sajnos neki sem sikerült mindig maradéktalanul.
Célját azonban így is elérte, minden tekintetben. A hajdúk segítették győzelemre Habsburg-ellenes küzdelmét, a letelepítésükkel pedig nemcsak a békekötés elleni tiltakozásukat csillapította le, hanem a jövőre nézve is megfelelő védelemmel látta el Erdélyt. A letelepítések és kiváltságok által tisztességes megélhetést biztosított hajdúi számára; a hálás hajdúk pedig, jóval Bocskai halála után sem mulasztották el újra és újra emlékeztetni utódaikat is arra, hogy mivel tartoznak jótevőjüknek.

Halála és végrendelete
Bocskai István sajnos nem sokáig élvezhette elért eredményeit. 1606. december 29-én – pár nappal 50. életéve betöltése előtt –, hosszas betegeskedés után, Kassán, valószínűleg az akkoriban „vízkórnak” nevezett veseelégtelenségben meghalt. Sokan – halála előtt maga Bocskai is – a fejedelem humanista műveltségű kancellárját, Káthay Mihályt vádolták Bocskai megmérgezésével (noha a vád máig sem bizonyosodott be). Káthayt a szeretett fejedelmük elvesztésén feldühödött hajdúk Kassa utcáin apró darabokra kaszabolták.

Végrendeletében Bocskai a fejedelmi trónra – bár Báthori Gábort is nagyra tartotta (aki ekkor talán még nem buggyant meg teljesen) és fejedelem-jelöltje figyelmébe ajánlotta – végül Homonnai Drugeth Bálintot jelölte utódjául. Döntése azonban nem vált valóra, mert az erdélyi rendek nem Homonnait, de még csak nem is Báthorit választották meg fejedelemnek, hanem Erdély addigi kormányzóját, Rákóczi Zsigmondot.
A trónutódlásnál azonban még sokkal fontosabb volt Bocskai István politikai végrendeletének az ország sorsával foglalkozó része, mely irányt mutatott a következő korszak bölcs fejedelmei számára. Végrendelete közel egy évszázadra szóló útmutatása megfogalmazta, hogy Erdély miképpen szolgálhatja leghasznosabban a magyarság ügyét és hogyan maradhat fenn Magyarország a nagyhatalmak szorításában. Bölcs utódai megfogadták javaslatát, a meggondolatlanok pedig elutasították azt, ami végül katasztrófákhoz vezetett.
A végső cél továbbra is az ország egyesítése maradt, azonban ennek haladéktalan megvalósításával Bocskai szakított; a már említett, a tartós fennmaradást mindenképp ellehetetlenítő okok miatt. Végrendeletében az önálló Erdélyi Fejedelemség fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, melynek vezetésével, kedvezőbb külpolitikai körülmények között, újra megvalósulhat az ország egysége és a nemzeti királyság újjáéledése.
Bocskai István közel 20 évig – melynek történetét lényegében, Bocskai életútjába fűzve, éppen ezért, a körülmények és összefüggések könnyebb megértése végett, részletesen tárgyaltam – volt a magyar lakta országok egyik legmeghatározóbb alakja, egy zűrzavaros, konfliktusokkal teli időszakban. Erről a zűrzavarról azonban jórészt nem ő tehetett, hanem uralkodásra alkalmatlan uralkodók és a tragikus külpolitikai helyzet, mely két nagyhatalom közé szorította az országot és lehetetlenné tette annak tartós újraegyesülését. Bocskai egy olyan reálpolitikus volt, aki hihetetlen éleslátással ismerte fel, hogy szeretett hazájának hosszú távon mi biztosíthatja fennmaradását; és rövid uralma alatt mindent meg is tett tervének megvalósítása érdekében, úgy, hogy közben eredeti célját sem adta fel, azonban annak megvalósítását, a szükségszerűségtől vezérelve, az utókorra hagyta. Hadvezérként és hadszervezőként is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, így ilyen minőségében is teljes joggal emlékezhetünk meg róla. Végül nem szabad elfeledkeznünk kivételes diplomáciai tehetségéről, ami már ifjabb korában is megmutatkozott; a későbbiekben pedig lehetővé tett egy Habsburg-erdélyi szövetséget, majd különböző társadalmi rétegek egymás ellen feszülő és robbanással fenyegető ellentéteinek lecsillapítását, végül pedig egy sikeres szabadságharc kompromisszumos lezárását, valamint egy hosszú és szörnyűséges török-háború berekesztését. Nemcsak hűséges hajdúi irányában tartotta meg szavát és jutalmazta meg őket kitartásukért. Példának kedvéért: ő, aki egykor a székelyek rémeként, lázadásuk vérbefojtójaként lépett fel; később, lehetőség szerint, kiengesztelte őket, és visszaadta s biztosította régi kiváltságaikat. Végrendeletében róluk sem feledkezett meg, kérve őket, hogy ezután az ország többi részével egyetértésben szolgálják nemzetük javát, egyúttal másokat is arra intve, hogy a székelységet ne kényszerítsék többé arra, hogy saját testvéreik ellen fogjanak fegyvert: „Intjük a nemes országot, Erdélyt, mint édes hazánkat, sőt megmaradásoknak örökségéért az Istenre kénszerítjük ez egy dologból látván mind jelenvaló s mind következendő állapotjokat, hogy a székely nemzetséget, a mitőlünk néki adatott szabadságban tartsák meg és szukcesszorunknak is erre légyen gondja. Így mind magának, mind az országnak birodalma örökösebb lehet. A székelységet pedig, mint kedves híveinket intjük fejenként: szolgáljanak hazájuknak híven és az országgal szép egyezséggel alkuvón, igyekezzenek az egész magyar nemzetnek megmaradására. Többé magyar vérben fertőzni és a nemesség romlására ne igyekezzenek, hogy minden nemzetségek előtt jó hírek s nevek fennmaradhasson.” Végül említésre méltó, hogy sokan a haza és a vallásszabadság hősének egyaránt tartják Bocskait, amiért kiállt a keresztény felekezetek egyenlő elismeréséért. A hiúság sosem vezérelte, sokkal nevezetesebb volt szerénysége; hatalmat pedig annyit birtokolhatott volna szinte, amennyit csak akart, azonban neki nem ez volt a célja. Küldetése volt, és ennek felismerése után megelégedett annyival, ami feladata teljesítéséhez szükséges volt. Feladatát pedig becsületesen teljesítette.
Elképzeléseinek helyességét – a magyar nemzeti uralkodó alatt, kedvezőbb körülmények közt, egyesülő országról; a független Erdély fontos szerepéről; az ideiglenes szétszakítottság vállalásáról és a magyarság összetartásának mindent felülmúló jelentőségéről – a történelem igazolta. Befejezésül álljon itt végrendeletének híres része, mely röviden összefoglalja Bocskai legfőbb politikai törekvését és üzenetét: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is [a királyi magyarországiaknak] javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne, egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: nemhogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat, mely dologról, ha valaha hittel való confederatio közöttök lehet, felette igen javalljuk.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése