Megjegyzések

Megjegyzések: ● A bejegyzési dátumoknak a valósághoz nincs köze, azok csak az – ábécé szerinti – sorbarendezést szolgálják.

● Az oldal folyamatos fejlesztés, bővítés alatt áll, amikor van rá időm, új személyekkel vagy a meglévők kifejtésével gyarapítom.
Ezt az oldalt manapság már nem szoktam írni-fejleszteni, de a korábbi írásaimat azért fent hagyom rajta.

● A blog tartalmazni fogja néhány történelmi "főszereplő" életrajzát is (mint pl.: Bocskai, vagy még híresebbek), azonban tekintettel arra, hogy róluk úgyis számtalan kötetnyi irodalom található nyomtatott formában és neten is, valamint nekem is jóval több idő ezeket összevetni és leírni; ezért elsősorban nem ilyen személyekről fog szólni ez az oldal. Megpróbálom inkább kevésbé ismert, ám mégis nagyszerű személyek életrajzát felvázolni, akikről nehezebb is az olvasóknak máshol összefoglalva információt találni és nekem sem szükséges túl sok részletet leírnom róluk.

Akiknek az életrajza már késznek tekinthető, azok neve a jobboldali tartalomjegyzékben található.

A nevek mellett tájékoztatásképp, zárójelben, megtalálható, hogy az adott személy életrajzánál kb. hány oldalas olvasmányra számíthat az olvasó.


2009. november 22., vasárnap

Szondi György


Szondy György
1504–1552


végvári vitéz, várkapitány
A csekély létszámú helyőrséggel az utolsó szál emberig hősiesen védte Drégely várát, a sokszoros túlerőben lévő török seregek ellen. Bátor helytállása és hősi halála a végvári harcok egyik legismertebb alakjává tették.


Származása
Szondi György valamikor az 1500-as évek elején születhetett és valószínűleg jobbágy- vagy mezővárosi polgárcsaládból származott. Eredeti családi neve Suhó (Szuhó) volt, a Szondi nevet ő maga vette fel, amit leveleiben hol i-vel, hol y-nal írt. Valószínűleg nemességet is ő szerzett, ugyanis egyetlen név szerint ismert rokonát, Jakab nevű öccsét, még később is polgárnak címzik. Az sem bizonyos, hogy egyáltalán ő maga nemes volt-e, ugyanis a nemességére utaló megszólításai vonatkozhatnak katonai rendfokozatára is. Egyes feltételezések szerint Szondi szülei a Bács vármegyei Szondról, a Révay család szolgálatában költöztek északra, a török hódítások elől.

Ifjúkora és vitézi élete
Szondi György gyermek- és ifjúéveit a tudománykedvelő Révay Ferenc szklabinyai (Turóc vármegye) udvarában töltötte. Taníttatásáért és vitézzé neveléséért még hosszú évtizedekkel később is hálás volt Révaynak.
Szondi a mindinkább északabbra tolódó végvári harcokban küzdötte fel magát egyre megbecsültebb pozíciókba és egyre felelősségteljesebb feladatokra. Legjellemzőbb tulajdonságai közé tartozott a kötelességérzet és háládatosság.
Küzdelmes életének elismeréseként, 1544-ben, (mikor Esztergom és Nógrád várának elestével Drégely az első végvári vonalba került) Várdai Pál esztergomi érsek kinevezte a kicsi, ám annál fontosabb szerepet betöltő Drégely kapitányává.

Drégely várkapitánya
Drégely kicsiny vára nem kifejezetten felelt meg a kor követelményeinek. A század első felében az esztergomi érsekek vadászkastélyként használták, ami sokat sejtet védműveinek erősségéről. Várdai Pál halála után azonban a helyzet még rosszabbra fordult. Ugyanis ekkor a vár királyi kezelésbe került, ami annyit jelentett, hogy az ellátás és a katonák fizetése is nagyon bizonytalanná vált. Mindezek tetejébe, egy alkalommal villámcsapás érte a vártoronyban tárolt puskapor-készletet, mire az felrobbant és megrongálta a várfalakat is.
A drégelyi uradalom intézőjévé és a vár kapitányává kinevezett Szondi azonnal nekilátott, hogy lehetőségeihez mérten javítsa a vár ellenálló-képességét. Mindent megpróbált, hogy a katonai szempontból elavult, lepukkant végvárat minél jobban megerődítse. Számos levele maradt fent, melyekben kérte a helyőrség létszámának növelését, az elmaradt fizetéseket, gyakoribb utánpótlásokat, támogatást javítási munkálatokra, sőt, több javaslatot is tett, új erősségek építésére vagy fejlesztésekre. A királyi udvar pénzügyi helyzete (és egyéb tényezők) azonban nem tette lehetővé, hogy ebből sok megvalósulhasson. Szondi, amit tudott, azt megtette a vár fejlesztése érdekében, valamint – már közvetlenül a török hadjárat árnyékában – 1552 első felében a király, illetve Selmecbánya városának jóvoltából, a vár őrségének 80 fős létszámát is sikerült 146-ra emelni. Thurzó Ferenc nyitrai püspök – miután személyesen is meggyőződött a vár rossz állapotáról – küldött is pár kőművest, akik bár javítgattak a váron, azonban jelentős újjáépítésre már nem kerülhetett sor.
1552-ben újabb nagyszabású oszmán hadjárat indult Magyarország területén, melynek legfőbb célja a keleti (erdélyi és kárpátaljai és egyéb területek) és a nyugati országrész végleges szétszakítása volt, hogy ezáltal megőrizzék az ország megosztottságát. Az országrészek szétválasztásával Erdélyt is újból török vazallusi függésbe akarták hozni, és a gazdag felvidéki bányavárosok elfoglalása sem volt mellékes szempont; ám emellett még jó pár oka volt az 1552.évi török hadjáratoknak, mely okokat most részletesen nem tárgyaljuk.
Ennek a hadjáratnak került útjába Drégely kicsi vára. Hádim Ali budai pasa ágyúkkal és tízezer emberével Drégely felé vette az irányt és július 6-ára ostromgyűrűbe zárta a mindössze 146 fő által védett várat. Az egyik török hadosztály elállta a (Balassa)Gyarmatra, valamint a (Ipoly)Ságra vezető utakat, hogy Szondi sehonnan se kaphasson segítséget, azonban a törökök elővigyázatossága ezúttal feleslegesnek bizonyult, mert felmentő sereg különben sem érkezett, egyik irányból sem. Szondi alkapitánya pedig pár nappal korábban távozott a várból és többet nem is tért oda vissza. (Hogy kikéredzkedése után csak véletlenül nem tudott-e visszamenni, mert addigra már körülzárták a várat, vagy pedig szándékosan menekült el a törökök közeledtének hírére, azt nem tudni; ám a végeredmény mindenképpen az, hogy Szondi magára maradt várkapitányként.) Szondi György viszont, jelentős összegű elmaradt fizetése ellenére sem menekült el, hanem – bár tartott tőle, hogy ez a harc lesz számára az utolsó, azonban valószínűleg sikerült neki lelkileg beletörődni e sorsba és szívét megacélozva, vállalni a küzdelmet –kötelességtudatáról és hazaszeretetéről ismét tanúbizonyságot téve, a várban maradt, hogy a végsőkig védelmezze azt.
A török seregnek a várhoz való megérkezése előtt közvetlenül, a védők felgyújtották a kint maradt szénakészletet, majd a várba vonultak. Rövidesen felsorakozott a török sereg és kezdetét vette az ostrom.
Ali pasa még aznap éjjel megérkezett a török táborba, és megadásra szólította fel Szondit. A várkapitány ezt visszautasította, mire a törökök újabb támadásba lendülve, felgyújtották az alsó, palánkvárat; a védőket pedig visszaszorították a sziklán magasodó fellegvárba.
Az ostrom java másnap reggel vette kezdetét. A török ágyúk – sáncok és ostromtetők fedezékéből – könnyűszerrel szétlőtték a bejáratot védő kaputornyot és a vár többi tornyait. Július 7-én és 8-án szüntelenül lőtték a várat, jókora réseket ütve a falon, mely lassacskán már minden szakaszán félig ledőlt. Az omladozó falú vár ellen a pasa gyalogos rohamot vezényelt, amit azonban Szondi és vitézei visszavertek, jelentős veszteségeket okozva az ellenségnek.
Ali pasa így tovább ágyúztatta a várat, mígnem teljesen rommá lőtték azt. A pasa az utolsó este felküldte a várba a közeli Nagyoroszi papját, aki megpróbálta rávenni Szondit, hogy adja fel a várat, kímélje meg saját életét, mivel az a romhalmaz többé már meg nem tartható és életben senki meg nem marad benne. Szondi azonban csak annyit üzent, hogy a basa uraság ahhoz későn kelt már, és ő tőle kegyelmet nem vár soha, mert azt ő Krisztustól fog kérni. Ekkor Szondi előhozatta két török rabját, valamint magához hívta két ifjú, énekes apródját. Mind a négyüket drága ruhákba öltöztette, pénzt adott nekik és kiküldte őket Ali pasához. Végső akarataként arra kérte a pasát, hogy két gyermek apródjából neveljen vitézt; testét pedig a harc után, temesse el tisztességesen. A pap – a két apróddal és a két rabbal – szomorúan, a pasa ismételten visszautasított ajánlatával kullogott le a várból. Szondi György és megmaradt katonái pedig végzetükkel szembenézve, felkészültek a végső rohamra, melynek kimenetele számukra sem volt kétséges.
Az éjszaka folyamán Szondi máglyát rakott, összehordta a várban lévő értékesebb holmikat és elégette azokat; majd pedig lovaitól búcsút véve, hegyes tőrrel leszúrta őket, hogy török kézre ne kerülhessenek.
Július 9-én jött el a végső roham ideje. A török csapatok ismét megrohanták a rommá lőtt várat, ahol Szondi és maroknyi embere már várta őket. Szondi György karddal és kelevézzel a kezében esett el, még elvágott lábbal, térdre rogyva is küzdött és halomra ölte az irtózatos túlerőben lévő ellenséget; romokon harcoló katonái pedig szintén az utolsó szál emberig kitartottak, és mindannyian hősi halált haltak.

A drégelyi hősök emlékezete
Az ostrom után Ali pasa előkerestette a várkapitány levágott fejét és közszemlére tétette, majd ezután, ellenfele vitézségét elismerve és méltatva – Szondi végakaratának eleget téve –, Szondi maradványait tisztes katonai temetésben részesítette, sírjára pedig lobogós lándzsát tűzetett.
A szomszédos (Ipoly)Ság és (Balassa)Gyarmat védői Drégely pusztulásának hírére elmenekültek, a várakat üresen hagyták. A Szondinak érdemben segítséget nem nyújtó Erasmus Teuffel bányavárosi főkapitány pedig egy hónappal később súlyos vereséget szenvedett Ali pasától, ő maga pedig csúnya véget ért. Kevés olyan erősség akadt, mely a Szondi által védett Drégelyhez hasonlóan, bátran ellenállt.
Az ilyen hősiesen kitartó várak és védőiknek emléke viszont alighanem – és remélhetőleg – örökké fennmarad. Szondi György és katonáinak hőstettét (valószínűleg) a két túlélő apród, majd később Tinódi Lantos Sebestyén örökítette meg. Az alacsony sorból vitézségével fölemelkedő, tiszta jellemű Szondi, önfeláldozó hazaszeretetével nemzeti példaképpé vált. Arany János gyönyörű balladájával állított neki emléket, utcákat neveztek el róla, szobra áll a budapesti Kodály-köröndön, emlékműve Drégelypalánkon, és ezeken kívül még, emléke az utókor hálájában és annak számos egyéb kifejeződésében él tovább.

4 megjegyzés:



  1. Szép és igaz esemény, valódi történet máig ható örök érvényű tanulsággal: a gyáva meghunyászkodó ember akarva. vagy nem akarva az ellenség céljait segíti. A sebesülten is kitartó utolsó leheletéig harcoló katona, vezér, vagy politikus emléke még sok évszázad után is fennmarad, az utókor számára a példakép örökké csillogó marad.
    Ámde marad egy kérdés: megérdemli -e a mai kor Mammont imádó és hajszoló embere azt a heroikus példát? Adott esetben, komor, viharos megpróbáltatások idején tudna e bármilyen áldozatot hozni magyar véreiért?? kérdezi töprengően a 76 éves Robi Bácsi Budáról??

    VálaszTörlés
  2. Választ vagy vitát várok! Robi Bácsi Budáról!!!

    VálaszTörlés
  3. Tájékoztatásként jegyzem meg, Hogy Ica mama (Ilona) férje vagyok, Robí Bácsi Budáról

    VálaszTörlés